Napi gondolatok

A jeruzsálemi vértanúk

A jeruzsálemi vértanúk négyen voltak. Egy horvát, két olasz, és egy francia. Tavelic Miklós, az elsõ horvát, akit szentté avattak. Mind a négyen a Szentföldi Kusztódia tagjai voltak. Különféle országokból Krisztus hozta össze õket egy közösségbe. Nyolc éven át hirdették az evangéliumot a nagy iszlám tengerben, de fáradozásuknak nem látszott semmi eredménye. Õk ebbe nem nyugodtak bele. Szentírási, teológiai, és történelmi érvekkel bizonygatták Jeruzsálem terein a kereszténység igazát az iszlámmal szemben. Végül a Kádi, vagyis a mohamedán bírája elé járultak, és számos hallgatóság elõtt elõadták érveiket. A Kádi felszólította õket, hogy azonnal vonják vissza, amit az iszlámról állítottak. Õk ezt határozottan elutasították. Három nap kínzás következett, majd megölték õket. A Szentföldi Kusztós csak két hónnappal a haláluk után merte leírni, hogy mi történt ezekkel a testvéreinkkel.
Magatartásukból számomra felemelõ példa az egységre való törekvésük.
Különbözõ kultúrájú és nyelvû emberek között egység jött létre, mert mindenikûk Krisztussal kereste az egységet.
Együtt mentek a Kádihoz, egy emberként utasították el a Kádi parancsát, hogy vonják vissza tanításukat, ha élni akarnak. Egységben maradtak a kínzások között is.
Tehetetlen düh vett erõt a mohamedánokon. A gonoszt dühíti a keresztények közötti egység. Féktelen haraggal rontottak a négy ferencesre. Miután lefejezték õket, darabokra vágták, máglyán elégették, és a hamujukat is szétszórták, csak hogy ne legyenek együtt. Õk azonban úgy is együtt maradtak, és gyõztek.
Számunkra is nagy érték az egység. Azt nem keresztény lelkiség vezérli, aki széthúzást szít. Ebben van a mi erõnk: egységben lenni Krisztussal, összhangban lenni igazi önmagunkkal, még akkor is, ha csábítanak a megalkuvások, egységben lenni testvéreinkkel, akkor is, ha különfélék vagyunk. Ha egységben maradunk, gyõzni fogunk.

2015-11-14

______________________________

Szent Didák

Szent Didák 1400-ban született Spanyol földön. Már fiatal korában vágyat érzett a remete életre, de aztán Obszerváns ferences lett. A közösségben egyszerû munkákat végzett, de a testvérek hamar felismerték a benne rejlõ képességeket, és misszióba küldték a kanári szigetekre. Õ lett a misszió vezetõje, és kiváló eredménnyel dolgozott. Sok bennszülött lett keresztény.
A misszióból hazatért, majd Rómába zarándokolt Sziénai Szent Bernardin szentté avatási ünnepére. Ekkor Rómában pestis járvány ütötte fel a fejét. A ferencesek az Aracoeli kolostorukat kórházzá alakították át, és Didák lett ennek a kórháznak a vezetõje.
Mikor innen ismét hazatért szülõföldjére, lehetõsége nyílt arra, hogy csendes imádságban élhessen egészen haláláig.
Amint mondtam, a remeteség iránti vágy mindig erõs volt benne, mégis, amikor úgy érezte, hogy Isten más feladatot szán neki, azt is készségesen vállalta. Nem menekült el sem a felelõsségtõl, sem a veszélyes munkától, de nem hagyta kihalni lelkébõl a vágyat a remeteség iránt. Isten végül lehetõséget adott rá, hogy ez a vágya is valóra váljon.
Úgy gondolom, mindenikünk lelkébe ültetett el Isten vágyat arra vonatkozóan, hogy hogyan szeretnénk leginkább Istennek, és embertársainknak szolgálni. Nem esünk kétségbe akkor sem, ha más feladattal bíznak meg bennünket, tudva, hogy ha Istentõl ered ez a bennünk levõ vágy, akkor Isten lehetõséget fog adni arra, hogy az meg is valósuljon. Csak mi ne dobjuk sutba vágyainkat.

2015-11-13

______________________________

Szent Jozafát

Szent Jozafát a 16 sz. végén, a 17. század elején élt a mai Ukrajna területén. Ortodox rutén szülõk gyermeke volt. Akkoriban feléledt a rutén ortodox egyházban a vágy a megújulásra, ás sokan egyesültek a katolikus egyházzal, megtartva a keleti rítusukat. János is, mert ezt a nevet kapta a keresztségben, katolikus lett, majd szerzetes, ekkor kapta a Jozafát nevet. Aztán kinevezték érseknek, bár õ tiltakozott ez ellen, mert nem tartotta magát alkalmasnak erre. Nagy buzgósággal vezette az egyházmegyéjét. Az ortodoxok közül nagyon sokan egyesültek az õ hatására a katolikus egyházzal. Az ortodox egyház vezetõsége komoly lejárató kampányt indított ellene, és az sikerrel is járt. Sokan elhitték a rágalmakat, és ellene fordultak, végül saját házában meggyilkolták.
Abban a korban mind a katolikus, mind az ortodox egyház minden eszközt felhasználtak az egymás elleni küzdelemben. Ma már másképp látjuk az ortodoxokkal való viszonyt. Vigyázunk arra, hogy ne kaszáljunk be az õ területükre, hisz az ökumenizmus jegyében testvéregyháznak tekintjük õket.
Változtak az eszmék, de megmarad minden idõkben, ami igazi érték Szent Jozafát életében, a szabadsága még önmagától is. Félénk természete volt, mégis ki mert állni az ellene felbujtatott tömeg elé, bár tudta, hogy meg akarják ölni.
És Isten is engedte, hogy igaztalan vádak alapján megöljék az õ szolgáját.
Az eszmék ma is változnak, de az önátadás szabadságára ma is szükség van.
Elõbb – utóbb mindenikünket érnek igazságtalanságok idegenek részérõl, de a testvéreink részérõl is. Isten megengedi, mert a lényeg nem vesz el, tehát mi sem féltjük magunkat.

2015-11-12

______________________________

Szent Márton

2015-11-11

______________________________

Nagy Szent Leó

2015-11-10

______________________________

A Lateráni bazilika

Ma a Lateráni bazilika felszentelésére emlékezünk. Egy gyönyörû, és nagyon értékes templomról van szó, a pápa székesegyházáról. Ez a templom jelképezi a katolikus egyház egységét. Nagyon sok ember imája szentelte meg ezeket a köveket. Nagyon sok értékes mûalkotás van benne, sok szentnek az ereklyéje, mint Keresztelõ Szent János és Szent János evangélista, sok szent, és kevésbé szent pápa síremléke. Mindez szép és értékes, de mind a múltról mesél nekünk.
Az igazi értéke a bazilikának az, hogy Krisztus lakik benne. Ám Krisztus nem akar még a Lateráni bazilikában sem lakni, ha nem lakhat bennünk.
Szomorú olyan templomokat látni, amelyekben már nem lakik Krisztus, és bár templomnak néznek ki, világi tevékenységek folynak bennük. Ezekhez a templomokhoz vagyunk hasonlók, ha látszólag keresztények vagyunk, de nem Krisztus áll életünk központjában, hanem a magunk kis érdekei, örömei, miként a mai evangéliumban szereplõ kereskedõk is a templomban voltak ugyan, de nem Istent keresték, hanem a vallásos emberek pénzét. Semmi sem tudja jobban eltávolítani az embereket Krisztustól, mint ha azt látják, hogy nem õk a fontosak számunkra, hanem csak a pénzük.
Az is meg tud akadályozni abban, hogy a bennünk lakó Krisztusra figyeljünk, ha a félelmeinkre, aggodalmainkra összpontosítunk. Ebben az esetben is magunkkal vagyunk elfoglalva és nem Krisztussal törõdünk.
A mai ünnepen nem csak átadni akarjuk magunkat Krisztusnak, hanem rá is bízni magunkat.

2015-11-09

______________________________

Egy szívünk van

2015-11-07

______________________________

Dicsekvés

Róm 15, 14-21
Szent Pál apostol a mai szentleckében dicsekszik. Úgy, ahogy a Korintusiaknak írt második levelében azt mondja, hogy a gyengeségeivel dicsekszik, de ugyanakkor elsorolja, hogy mi mindent elviselt Krisztus iránti szeretetbõl, most is azt mondja, hogy azzal dicsekszik, amit Krisztus vitt végbe általa, hogy Jeruzsálemtõl Illíriáig hirdette az evangéliumot, és Isten csodákkal kísérte az õ munkáját.
Lehet, hogy szokatlannak tûnik, de érdemes Szent Páltól megtanulni a dicsekvést. Nem azzal akarunk dicsekedni, hogy mi milyen ügyesek vagyunk, vagy voltunk, hanem azzal, hogy Isten általunk mûködött, és mûködik.
Lehet, hogy azért hiányzik belõlünk az az apostoli buzgóság, és lendület, ami Szent Pál apostolra jellemzõ volt, mert nem merünk dicsekedni: nem merjük tudatosítani, hogy Isten általunk is mûködik, és bár magunkról néha eléggé lesújtó a véleményünk, mégis, Isten rajtunk keresztül is képes csodás dolgokat mûvelni.
Miért nem ismerjük fel ezeket? Miért tûnik úgy, hogy a mi életünk túlságosan szürke? Mert külsõleg túlságosan szerénynek akarunk mutatkozni, nem akarunk dicsekedni, de belsõleg akkora bennünk a nagyravágyás, hogy csak a rendkívüli dolgokat tartjuk érdemesnek a figyelmünkre, és nem tudunk örvendeni annak, ami hétköznapi: hogy õszintén rá tudtam mosolyogni a testvéremre, hogy észrevettem a folyósón egy hányódó szemetet és felvettem, hogy sikerült lelkiismeretesen tanulnom, hogy jól esett legalább néhány pillanatra az elmélkedés alatt az Úrral lenni. Ezekhez hasonló egyszerû dolgok lehetnek alkalmak arra, hogy felfedezzem Isten mûködését az életemben és legalább magam elõtt dicsekedjem velük. Ha ezt rendszeresen teszem, egy idõ után már nem érzem magam alkalmatlannak erre, vagy arra, és bátran igent mondok, mikor engem is merészebb lépésekre szólít fel az Úr.

2015-11-06

______________________________

Borromeo Szent Károly

Borromeo Károly a híres Medici család sarja. Nagybátyja bíboros volt. Édesanya miután megszülte meghalt. A mostoha anyja már kiskorától papnak nevelte, hogy az egyházi javadalmakat birtokolhassa. Már 12 évesen reverendában járt és apát lett, persze ö csak a jövedelmeket kapta meg, az apáti teendõket egy szerzetes végezte. Késõbb, a nagybácsijának köszönhetõen még egy apátság jövedelmét megkapta. Mikor a nagybátyját pápává választották, IV. Piusz néven, õt Rómába hívta, és bíboros államtitkárrá tette meg. Õ még akkor pap sem volt, és az életvitele és magatartása meglehetõsen világias volt.
A testvérének a halála megrendítette, és ettõl a pillanattól kezdve az élete megváltozott. Huszonöt éves korában pappá, és ugyan akkor püspökké szentelték. Teljes lelkesedéssel részt vett a Tridenti zsinat befejezésén. Milánói érsek lett és elkezdte a tridenti zsinat reformjának a megvalósítását az egyházmegyéjében. Rendelkezései mintaként szolgáltak a többi itáliai püspökség számára. Sok ellensége volt, mert a rendelkezései sokaknak az érdekeit keresztülhúzta. A humiliták rendjét kérésére a szentszék feloszlatta, mert azok merényletet kíséreltek meg ellene. A spanyol királlyal is élbe került, bár tudta, hogy ezzel érseké székét teszi ki veszélynek. Mikor a városban pestis ütött ki, a város minden vezetõje elmenekült, de õ maradt, és gondozta a betegeket. Megfogadta, hogy ha a pestis megszûnik, elzarándokol Franciaországba, Chambéry-be, ahol a szent leplet õrizték. Ez az út akkoriban nehéznek és veszélyesnek számított. A Savoyai herceg, hogy ettõl megkímélje Károlyt, elhozatta a leplet Torinóba. Így Károlynak csak Torinóba kellet zarándokolnia. A lepel azóta is ott maradt. A másokkal való törõdés korán felemésztette életét, 46 évesen meghalt.
Úgy tûnik, hogy nem elég, hogy valaki vallásos környezetbe nevelkedjen, még az sem, hogy gyermekkorától egyházi személynek számítson. Itt is válhat valakibõl nagyon is világias ember.
Látszólag a testvére halála hozott változást az életében. De hát, nagyon sokan vannak, akik elveszítették szeretteiket, hozzátartozóikat, és az életük mégsem változott meg. A változás a lelkében történt, de errõl nem tudnak az életrajzírók. Ezt a pillanatot, amikor Isten változást hoz az ember lelkében, kegyelmi pillanatnak nevezném. Õ nem volt rossz ember, sõt, jószívû volt ezelõtt is, de önmagát kereste, hogy sikeres legyen, hogy gazdag legyen, hogy fontos legyen. A változástól kezdve egyre inkább az egyházgondjai, az embereken való segítés állott figyelme központjában, és már nem féltette sem a pozícióját, sem az életét.
Bennünket sem határoz meg végérvényesen sem az, hogy milyen neveltetésben részesültünk, sem az, hogy milyen körülmények között éltünk, vagy élünk ma. Az egyetlen, ami igazán irányt tud szabni életünknek, az a kegyelmi pillanat, amellyel együttmûködünk. Isten újra és újra küldi az õ kegyelmi pillanatait, de minden elszalasztott lehetõséggel szegényebb lesz az életünk.

2015-11-04

______________________________

A ferences család halottai napja

2015-11-03

______________________________