Napi gondolatok

Értéktelen-értékes

Ter 2,4b-9. 15-17
Az ember teremtésének második leírása gyönyörûen érzékelteti, hogyan ötvözõdik az emberben az értéktelenség a nagysággal. Isten itt egy kézmûveshez hasonlít, aki az õ alkotását nem aranyból, vagy ezüstbõl készíti, nem is márványból, vagy fából, hanem porból, a lehetõ legértéktelenebb anyagból. Íme, ez az ember mint teremtmény, értéktelen por. Ugyanakkor hatalmas méltósággal is bír. Honnan ez a méltósága? Isten leheletétõl. Isten bele lehelte az õ Lelkét, Isten Lelke lakik bennünk, és részesít minket az õ Isteni életében. Mi vagyunk az õ jelenlétének a színhelye. Ez az isteni Lélek arra indít bennünket, hogy felül emelkedjünk önmagunkon, olyan célok felé, melyeket emberi erõvel sosem lehet elérni, de a bennünk lévõ Isteni erõ lehetõvé teszi. Ez ad nekünk igazi értéket, nem az, hogy milyen eredményeket érünk, el hogy mennyire vagyunk elismertek. Nem számít ha értéktelennek tûnünk is: bennünk lakik a legértékesebb, a Szentháromság.

2021-02-10

______________________________

Isten képe

Ter 1,20 - 2,4a
Jó hallani, hogy nem véletlenül jöttünk létre, hanem Isten úgy döntött, hogy megteremt minket. Parányi részecskéi vagyunk a világegyetemnek, egy-egy mulandó, jelentéktelennek tûnõ lény, de ugyanakkor hordozói vagyunk Isten képének. Isten szeretet-közösség Isten párbeszédben lévõ közösség, és ezt teremtette belénk is. Bennünk van a vágy, hogy tükrözõdjünk a testvérükkel való kapcsolatban, találkozásban, párbeszédben és akkor akkor vagyunk igazi önmagunk, amikor párbeszédbe lépünk a testté lett Igével. Ez tesz képessé arra, hogy a testvérem nevét úgy ejtsem ki, ahogy Isten az én nevemet ejti ki.

2021-02-09

______________________________

Legyen világosság!

Ter 1,1-19
Legyen világosság! Ez Isten elsõ szava a Szentírásban. Furcsa, hogy ez elõbb hangzik el ez, mint a nap meg a csillagok teremtése. Vajon a szent szerzõnek a tévedése ez, vagy pedig egy üzenet számunkra? Isten világosság, mondja a Szentírás. Egy csillag fénye jelzi a megtestesült Ige megérkezését a mi történelmünkbe. Jézus maga a világ világosságának mondja önmagát. A teremtés valójában Isten fényének a kiáradása. A Szentírásban a világosság mindig valami pozitív jelenség, ellentétben a sötétséggel, amely a rosszat jelképezi. Ugyanakkor Isten nevet ad a világosságnak is és a sötétségnek is. A névadás kifejezi, hogy az õ uralma alá tartozik a sötétség is. A rossz nem Istentõl származik, de mindenképp Istennek alá van vetve. Isten szabja meg a határát a sötétségnek. Még ha állandó is a küzdelem a világosság és a sötétség között, a sötétség nem tud gyõzedelmeskedni. Isten be akarja ragyogni a mi életünket is, de a világosság nem kényszerít minket, hanem a mi szabad döntésünk eredménye a kilépés a világosságra. Persze, a harc folytatódik a sötétség ellen, és ha sokszor nem a világosságot választottuk is, éppen abból merítünk bátorságot, hogy Isten új lehetõséget adott nekünk, hogy jobbak legyünk, világosabbak legyünk.

2021-02-08

______________________________

Évközi 5. vasárnap

Hallottunk arról, hogy Jézus meggyógyítja Péter anyósát, majd a város betegeinek jó részét. Innen továbbmenve pedig egész Galileát bejárva hasonlóképpen cselekedett.
A rengeteg gyógyítás közül a Péter anyósával történtek kicsit részletesebb elbeszélés: hogyan közeledik a beteghez (odalép, fölemeli), és a meggyógyult beteg hogyan közeledik hozzá (szolgál). Zakariás énekének egyik sorával rímel ez a történet: „majd megadja nekünk, hogy ellenségeink kezébõl megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki” (Lk 1,73-74). Jézus egész küldetésének célja a szabadítás körül rejlik. A neve is ezt jelzi: Jahve megment.
E szabadító hatalom végsõ szándéka visszanyerni az embert Isten számára. Nélküle ui. az ember nem egész-séges. Isten ott látogat meg, ahol valami fogva tart, ahol valami gátol abban, hogy szabad legyek. Innen segít fel és állít lábra – ezzel felold a kötelékektõl, és a betegség erõi elveszítik hatalmukat. Isten tehát ha meggyógyít és fölsegít valahonnan, akkor valamiben megerõsít, valamire odasegít.
Péter anyósa gyógyulását követõen szolgál. Eddig erejének híján neki volt szüksége arra, hogy kiszolgálják, most õ veszi észre a körülötte lévõk szükségleteit, és szolgál. A szolgálat az élet jele: aki meglátja, hogy kinek mire van szüksége, az élõ. Ha pedig valaki nem látja meg, az valamiért nem észleli a valóságot.
Ez az állapot is hozzánk tartozik. Ide kívánkozik Isten gyógyító kegyelme: hogy felszabadítson az életre, a szabadságra, a szeretetre, hogy „félelem nélkül szolgáljunk neki”.
Fr. julianus

2021-02-07

______________________________

Ne sóhajtozással

Zsid 13, 15-17. 20-21
A szentlecke buzdít bennünket az Isten dicséretére, a jótettekre és az engedelmességre. A szerzõ nagyon jól tudja, hogy a keresztény élet tele van apró nehézségekkel, nem mindig jön ajkunkra az istendicséret, néha nehezünkre esik jót tenni másokkal, és néha nagyon nehéz az engedelmesség. Bárcsak örömmel, nem pedig sóhajtozással tennétek meg ezeket, mondja a szerzõ. Jézus tud minket készségessé kitenni, emlékeztetve bennünket ezekben a nehéz helyzetekben arra, hogy van minek örülnünk, mert sikerül szeretni Istent és embertársainkat. Ennél nagyobb sikerre nincs is szükségünk.

2021-02-06

______________________________

Összefoglalás

Zsid 13,1-8
A zsidókhoz írt levél utolsó fejezetéhez érkeztünk, még csak ma és holnap olvasunk ebbõl a csodálatos mûbõl, amelyrõl azt sem tudjuk, hogy ki a szerzõje. Néhány szóban próbálja összefoglalni a keresztény életforma lényeges elemeit. Nem arról beszél, hogy milyen imákat mondjanak el, vagy milyen vallásos szertartásokat végezzenek a keresztények, hanem a szeretetrõl, tisztaságról, szegénységrõl, és engedelmességrõl szól. És ezt nem szerzeteseknek szánta, hanem minden kereszténynek. Abból látszik meg, hogy mennyire vagyunk igazi keresztények hogy, miként éljük a mindennapi életüket, abból, hogy mennyire tudunk testvéreinkkel szeretetben élni, mennyire tudunk hûségesek lenni Istenhez, elveinkhez, embertársainkhoz, mennyire tudunk megelégedni azzal amink van, anélkül hogy halmoznánk dolgokat, és mennyire tudjuk a feladatainkat szolgálatként végezni.

2021-02-05

______________________________

Nem félünk

Zsid 12,18-19. 21-24
A mai szentleckében a szerzõ kiemeli a különbséget az Ószövetség és az Újszövetség között. Mózes a Sinai hegyre ment fel, hogy Isten kinyilatkoztassa neki a Törvényt, és ezt a kinyilatkoztatást félelmetes jelenségek kísérték, olyannyira, hogy maga Mózes is rettegett.
Ezzel szemben az Újszövetség hangulata egészen más. Ünneplõ testvérek közössége, akik Jézus körül gyûlnek össze, és a Törvény, amelyhez az életüket igazítják, a szeretet. Az teszi õket boldoggá, hogy tudnak szeretni.
Ha Istentõl nem félünk, egymástól sem fogunk félni. Ha Isten a kezünkre merte adni magát, mi is a testvéreinkre merjük bízni magunkat.

2021-02-04

______________________________

Isten pedagógiája

Zsid 12,4-7. 11-15
Ma az Isten pedagógiájáról beszél nekünk a szentlecke szerzõje. Ha valami kellemes dolog történik velem, mindjárt eszembe jut, hogy megköszönjem Istennek, de ha olyasmi történik amit én nem akarok, ami nekem rosszul esik, eszembe sem jut ezt az eseményt, ezt a helyzetet Istennel kapcsolatban hozni, hanem inkább azt keresem, hogy ki a hibás, ki tette nekem ezt a rosszat. Pedig épp ezek a pillanatok, ezek a próbatételek mutatják meg, hogy milyen az én hitem. Arra figyelmeztet a szentlecke, hogy ezek a dolgok, amellett, hogy emberek tévedései, vagy éppen bûnei miatt is történhetnek, Isten pedagógiájának a részei, mert az a nevelõ, aki mindent megenged, minden kívánságot teljesít, igazából nem nevel semmire. Az természetes, hogy ilyen helyzetekben elõször elutasítást, szomorúságot vagy haragot érzek, de utána segít a hit bízni Istenben, és békében megköszönni neki. Ezek az események megtanítanak arra, hogy mindent elveszíthetek, de Isten mindig mellettem marad, és mindig a javamat akarja.

2021-02-03

______________________________

Urunk bemutatása

A mai ünnepen arra emlékezünk, hogy Jézust a szülei elvitték a jeruzsálemi templomba, hogy a vallási törvények elõírásának megfelelõen bemutassák Istennek. Ilyenkor a fiúgyermekeket körül szokták megélni, annak jeleként, hogy Istenhez tartoznak. Érdekes gesztus ez, hogy bemutatják Istent az Istennek, a Fiút az Atyának. Mária és József mondhatták volna, hogy ez a szertartás teljesen fölösleges az õ esetükben. Nyugodtan ülhetek volna otthon, mert nem volt szüksége Istennek arra hogy bemutassák neki Jézust. Mit tud majd nekik mondani, - gondolhatta Mária-, egy pap, akinek fogalma sincs arról, hogy a gyermek, akit a kezében tart, az Isten fia? Talán többet tudtak volna õk mondani a papnak Istenrõl, annak ellenére hogy nem tanultak annyit, mint a pap. Ez a gesztusuk mégis teljesen helyénvaló, jól tették hogy elvitték Jézust a templomba. Jézus nem csak látogatóba jött közénk. Igazi ember lett, a korabeli ember nyelvét, kultúráját, szokásait, vallásos életét mind magára vette, és nem akart kivitelezést semmiben. Istennek ezt az alázatosságát szeretném megtanulni. Lehet, hogy néha azt gondolom, nekem nincs szükségem arra, hogy keresztet vessek, térdet hajtsak, szenteltvízzel megjelöljem magamat, nincs szükségem rózsafüzérre, litániára, mert én mély kapcsolatban vagyok Istennel, én szemlélõdöm, elmélkedem. Ha azonban nem képzelem magam jobbnak másoknál, a vallásos élet egyszerû gesztusait is gyakorolom, úgy, hogy azok ne csupán szokások gyakorlása legyenek, hanem Istennel való találkozás eszközei.
Ezen a napon gyertyákat is szoktunk megszentelni. A gyertya Krisztusra emlékeztet bennünket, aki nem fényszóróként, hanem szerény gyertyához hasonlóan hozta közénk Isten világosságát. Miként a gyertya felemészti önmagát, míg másoknak világít, Jézus is életét adta azért, hogy megmutathassa nekünk az utat Istenhez, a boldog élethez. Nekünk is, minden kereszténynek a feladata, hogy hozzá hasonlóan világítunk testvéreink számára.
Ma az egyház különös módon akar megemlékezni azokról a keresztényekrõl, akik életük legfõbb céljaként azt tûzték ki, hogy Istennek éljenek, kolostorokban, szerzetesi közösségekben, vagy egyénileg, ki-ki abban az életformában, amelyre Isten meghívta. Láthatjuk, hogy egyre kevesebb szerzetes van az egyházban. Érettük imádkozunk, hogy hiteles életet tudjanak élni, de azért is imádkozunk, hogy egyházi közösségeink szükségét érezzék jelenlétüknek, jelszerû életüknek, mert attól függ a szerzetesi hivatások száma, hogy a keresztények mennyire akarják, hogy szerzetesek legyenek közöttük.
Nem csak Jézust mutatják be a templomban Istennek, hanem az öreg Simeon, és Anna próféta asszony is bemutatják a maguk életét az újszülött Jézusnak, akiben felismerik a Messiást, magát az Istent. Megértik, hogy az üdvösség nem a templomból forrásozik, hanem ebbõl a gyermekbõl. Sok mindent megéltek hosszú életük alatt, bizonyára sok csalódás is érte õket, visszasírták a régi szép idõket, de a reményt nem veszítették el, ezért voltak képesek felismerni Isten Fiát, akiben értelemre lelt egész addigi életük. Bizonyára mi is sok mindenen átmentünk eddigi életünk során. Sok fájdalom, és csalódás is ért. De bízunk abban, hogy a Jézussal való találkozás fényt derít életünk értelmére, és feléleszti bennünk az Isten utáni vágyat.

Sãrbãtoarea de astãzi comemoreazã faptul cã Isus a fost dus de pãrinții sãi la templul din Ierusalim pentru a fi prezentat lui Dumnezeu așa cum a fost prescris de legile religioase. Acesta era momentul în care copii de gen masculin erau tãiați împrejur, ca semn cã aparțin lui Dumnezeu. Era un gest interesant: l-au prezentat pe Dumnezeu lui Dumnezeu, Fiul Tatãlui. Maria și Iosif ar fi putut spune cã aceastã ceremonie este complet inutilã în cazul lor. Ar fi putut sta acasã liniștiți pentru cã Dumnezeu nu avea nevoie sã-i fie prezentat Isus. Ce ne va putea spune, - ar fi putut gândi Maria, - un preot care habar nu are cã copilul pe care îl țin în brațe este fiul lui Dumnezeu? Poate cã ei i-ar fi putut spune preotului mai multe despre Dumnezeu, chiar dacã nu învãțaserã atât de mult ca preotul. Cu toate acestea, acest gest al lor este pe deplin adecvat, au fãcut bine sã-l ducã pe Isus la templu. Isus nu a venit doar sã ne viziteze. A devenit un om adevãrat, preluând limba, cultura, obiceiurile, viața religioasã a omului din acea vreme și nu dorea sã se facã nici o excepție cu el. Vreau sã învãț aceastã smerenie a lui Dumnezeu. Poate cã uneori cred cã eu sunt la un nivel mai înalt decât alții în lucrurile religioase, de aceea nu am nevoie sã fac semnul crucii, sã îngenunchez, sã mã marchez cu apã sfințitã, nu am nevoie de rozariu, de litanie pentru cã eu am o relație profundã cu Dumnezeu, contemplez, meditez. Însã dacã nu mã cred mai bun decât alții, practic și gesturile simple ale vieții religioase, astfel încât acestea sã nu fie doar obiceiuri, ci mijloace de întâlnire cu Dumnezeu.
Azi sfințim lumânãri. Lumânarea ne amintește de Cristos, care a adus lumina lui Dumnezeu printre noi, nu ca un far, ci ca o lumânare umilã. La fel cum lumânarea se consumã în timp ce lumineazã altora, Isus și-a dat viața pentru a ne arãta calea cãtre Dumnezeu, cãtre o viațã fericitã. Este misiunea noastrã a tuturor creștinilor, sã fim lumini pentru frații noștri.
Astãzi, Biserica dorește sã comemoreze într-un mod aparte acei creștini care și-au propus ca scop al vieții lor de a trãi pentru Dumnezeu, în mãnãstiri, în comunitãți cãlugãrești sau individual, în forma de viațã la care Dumnezeu i-a chemat. Putem vedea cã sunt tot mai puțini cãlugãri în bisericã. Pentru ei ne rugãm sã poatã trãi vieți autentice, dar ne rugãm și ca comunitãțile noastre bisericești sã simtã nevoia prezenței lor, deoarece numãrul vocațiilor cãlugãrești depinde de cât de mult își doresc creștinii sã fie cãlugãri printre ei.
Nu numai cã Isus este prezentat lui Dumnezeu în templu, dar bãtrânul Simeon și profetesa Anna își prezintã și viețile nou-nãscutului Isus, în care îl recunosc pe Mesia, pe însuși Dumnezeu. Ei înțeleg cã mântuirea nu izvorãște din templu, ci din acest copil. Au trecut prin multe pe parcursul vieții lor lungi, probabil au avut parte și de dezamãgiri, dar nu și-au pierdut speranța, așa au putut sã-l recunoascã pe Fiul lui Dumnezeu în care au primit sens toate evenimentele din viețile lor. Cu siguranțã am trecut și noi prin multe în viața noastrã pânã acum. Probabil a fost și multã durere și frustrare. Dar sperãm cã întâlnirea cu Isus va aduce luminã, ne va arãta sensul vieții noastre și va trezi în noi dorința de Dumnezeu.

2021-02-02

______________________________

Évközi 4. vasárnap

Mk 1,21-28
Az Evangélium többször nyomatékosítja, hogy Jézus hatalommal bír, és hogy parancsol. A Názáretbõl való, a közülünk való úgy tanít, „mint akinek hatalma van” (22); ill. a tisztátalan szellemeket megszólítja és utasítja, és „azok engedelmeskednek neki” (27). Az látható Jézuson, hogy mindez nem szerzett tudás, hanem veleszületett képesség. És itt szeretném kiemelni, hogy a hatalom nem funkció, nem pozíció, hanem képesség. Képesség a másik ember megmentésére, örök üdvösségének a szolgálatára.
A zsinagógában lévõ emberek elámulnak ezen az új tanítón, de nem tudhatják, kivel állnak szembe. Kivéve egy valaki, aki tisztátalan lélek hatalmában volt. Két hatalom ütközésének vagyunk itt tanúi. A tisztátalan lélek azonban fél, mert õ tudja, kivel áll szembe. „Tudom, ki vagy: az Isten Szentje” (24). A Szent és a tisztátalan találkozásában a tisztátalan hatalma megtörik.

Az ámuló emberek Isten házában vannak. Arra figyelnek föl, hogy jön valaki, s egészen új módon van jelen. De milyen jó, hogy ott van ez a tisztátalan lélek hatalmában lévõ ember is. Így legalább egy valaki elmondhatta, hogy õ másként ment haza, mint ahogy otthonról elindult. Az ámuló emberek végül Jézust megtapsolták, s azzal nagy elégedettséggel hazamentek, s folytatódott minden a régi kerékvágásban. Az ámulók között azonban van egy ember, akivel történt valami.
Ezért nehéz behívni Istent a mi vallásos életünkbe, mert az veszélyes: a hatalommal bíró erõink megtörnek. Ha közel kerül a Szent a tisztátalanhoz, akkor ott valaminek történnie kell. Ha közel kerül Isten a bûneinkhez, félelmeinkhez, sérüléseinkhez, és nem ütközik falakba, akkor ott valaminek történnie kell. Akkor valamit el kell veszítenünk. Sõt, már mi sem leszünk többé azok, akik voltunk. Ezért könnyebb távolról szemlélni Isten mûvét, mint közel engedni õt. Megelégedni egy-egy szellemes tanítással, a Tízparancsolattal és a pénteki böjttel, melyek önmagukban szintén lehetnek falak, akadályok az Istennel való találkozásban.
Az elsõ tanítványok meghívását követõen az elsõ lépés Jézus részérõl, hogy feloldozza ezt az embert a zsinagógában; felszabadítja, hogy az lehessen, aki õ valójában. A hatalom, amit mindenki észrevett, az irgalomban nyilvánul meg. Ezt azonban csak egy valaki vette észre: aki a leginkább rá volt szorulva.
A többiek vigyáztak a zsinagógáikban, nehogy túl közel kerüljön hozzájuk a Szent, hanem megmaradjanak az ámuló emberek csoportjában, így hátha megússzák, hogy Isten hatalmas keze alá kerüljenek.
Íme, a zsinagógai események közepette szemlélhetjük, hogy kik tudják magukat Isten közelében…
Fr. Julianus

Evanghelia subliniazã în repetate rânduri cã Isus are putere și cã El poruncește. Cel din Nazaret, unul dintre noi, învațã „ca având autoritate” (22); se adreseazã și poruncește duhurilor necurate și „ei îl ascultã” (27). În Isus se vede cã toate acestea nu sunt cunoștințe dobândite, ci o abilitate înnãscutã. Și aici aș dori sã subliniez cã puterea nu este o funcție, nu este o poziție, ci o abilitate. Abilitatea de a salva cealaltã persoanã, de a-i sluji mântuirea veșnicã.
Oamenii din sinagogã sunt uimiți de acest nou învãțãtor, dar nu știu cu cine au de a face. Cu excepția aceluia care se afla sub puterea unui duh necurat. Asistãm la o ciocnire dintre douã duhuri. Duhul necurat se teme pentru cã știe cu cine se confruntã. „Știu cine ești: Sfântul lui Dumnezeu” (24). În întâlnire dintre cel Sfânt și cel necurat, puterea necuratului se destramã.
Oameni uimiți sunt în casa lui Dumnezeu. Observã cã cineva vine și este prezent într-un mod cu totul nou. Dar cât de bine este cã este prezent și acest om dominat de puterea duhului necurat. Astfel cel puțin o persoanã putea spune cã a plecat acasã altfel decât a venit de acasã. Oamenii uimiți pânã la urmã l-au aplaudat pe Isus și au plecat acasã cu o mare satisfacție și totul a continuat în vechea timonerie. Totuși, printre cei uimiți, este prezent un om cu care s-a întâmplat ceva.
De aceea este dificil sã-L invitãm pe Dumnezeu în viața noastrã religioasã, deoarece este periculos: forțele se destramã. Dacã Sfântul se apropie de necurat, acolo trebuie sã se întâmple ceva. Dacã Dumnezeu se apropie de pãcatele, fricile, rãnile noastre și nu se lovește de ziduri, atunci trebuie sã se întâmple ceva acolo. Atunci trebuie sã pierdem ceva. Mai mult, nu vom mai fi cine am fost. De aceea este mai ușor sã privim lucrarea lui Dumnezeu de la distanțã decât sã-l lãsãm sã se apropie. Sã ne mulțumim cu o învãțãturã iscuțitã, cu cele Zece Porunci și cu postul de vineri, care în sine de asemenea pot fi și ziduri, obstacole în calea întâlnirii cu Dumnezeu.
Dupã invitația primilor discipoli, primul pas din partea lui Isus a fost dezlegarea acestui om în sinagogã; îl elibereazã pentru a fi cine este cu adevãrat. Puterea pe care toatã lumea a observat-o se manifestã prin milã. Acest lucru însã a fost observat doar de o singurã persoanã: care avea cea mai mare nevoie.
Ceilalți au avut grijã în sinagogile lor ca nu cumva sã se apropie Sfântul prea mult de ei, ci sã rãmânã într-un grup de oameni uimiți, astfel încât sã scape, sã nu ajungã pe mâna puternicã a lui Dumnezeu.
Aici, în mijlocul evenimentelor sinagogii, putem vedea cine se considerã a fi în apropierea lui Dumnezeu ...

2021-01-31

______________________________