Napi gondolatok

Mire kell a jel?

Gonosz ez a nemzedék – mondja Jézus. Miért? Mert jelet akarnak? Szerintem az jó, ha nem annyira hiszékenyek, ha minden mesének nem dõlnek be, és meg akarnak bizonyosodni arról, hogy valóban Jézus a Messiás, hogy hinni tudjanak benne.
Miben látja Jézus a gonoszságukat? Jézus már számos jelet mutatott nekik, de nekik még mindig nem elég. Még mindig nem fogadják el Jézust. Még mindig nem akarják õt követni, hanem újabb és újabb jeleket kívánnak. Úgy viselkednek Jézussal szemben, mint a cirkuszbeli bûvésszel, akinek a mutatványait megnézik az emberek, tapsolnak neki, s aztán hazamennek. Ha még kíváncsiak, ismét elmennek s megnézik, de az életüket ezek a mutatványok nem befolyásolják.
Abban áll tehát ezeknek az embereknek a gonoszsága, hogy bár számos jelet kaptak, nem szánják rá magukat arra, hogy elfogadják, kövessék Jézust. Csak azért követelik a jeleket, hogy szórakozzanak.
A jel, melyet Jézus ígér, a Jónás próféta jele. Tudjuk, mi történt Jónással. Isten Ninivébe akarta küldeni, de a próféta hajón próbált elmenekülni Isten akarata elõl. Végül beledobták a tengerbe. A tenger a szemita ember szemében a halált jelenti. Isten azonban kimentette Jónást a halálból, a hal gyomrában volt három napig, majd Ninive partján találta magát. Jel volt a niniveiek számára: Isten a halálból is meg tudja menteni az embert. Hittek Jónás szavára, és cselekedtek. Bûnbánatot tartottak.
Jézust is eltemették, három napig a halál birodalmában volt, de Isten megóvta, harmadnapra feltámasztotta.
Ez a jele mindenikünk számára annak, hogy Isten meg tud menteni minket is a haláltól. Elég ez a jel számunkra ahhoz, hogy hinni tudjunk Jézusban, és követni tudjuk Õt.

2013-02-20

______________________________

A megbocsátás gyümölcse

Mt 6,7-15
A mai olvasmányokban megtérésrõl van szó. Nem hiába választották ki a hozzáértõ teológusok ezeket a szentírási részeket a nagyböjt idejére. A nagyböjtben sokat beszélünk megtérésrõl.
Az elsõ olvasmányban Izajás próféta arról beszél, hogy az Isten szava megtér Istenhez. Nem az ember tér meg Istenhez, hanem az Istentõl érkezõ szó, miután az emberek között megtermi gyümölcsét. Gyönyörû hasonlatot használ a próféta. Az esõ vize lehull a földre, azt termékennyé teszi, aztán ismét visszatér az égbe.
Jézus maga az Isten Szava, aki eljött hozzánk, elhozta a megváltást, és visszatért az Atyához. Nem tér oda vissza anélkül, hogy a mi életünkben gyümölcsöt ne teremne.
Jézus imádkozni tanít, de óv bennünket az üres imáktól. Istennek nincs szüksége üres szavakra. Az ima, amit Jézus átad tanítványainak, nem üres szavak, és nem is varázsigék. Amikor a Miatyánkot elimádkozzuk, azt fejezzük ki, hogy a mi életünkben Isten szava gyümölcsöt hozott, és ez a gyümölcs nem már, mint a testvéreink iránti szeretet, amirõl a tegnapi evangéliumban hallottunk: az éhezõknek enni adni, a szomjazóknak inni adni…
Ma ennek a szeretetnek egy sajátos formájáról hallottunk, és ez nem más, mint a megbocsátás. Szeretettel fordulni afelé is, aki megsebzett, aki megbántott, aki ellenségének tekint minket. Annak tudatában tudjuk ezt megtenni, hogy mi is rászorulunk a megbocsátásra.
A megbocsátás a gyümölcse az Isten igéjének, amely eljött, hogy termékennyé tegye a mi lelkünket. Ezért, csak az tudja befogadni a megbocsátást, aki maga is megbocsát.
Téríts magadhoz Urunk, és mi megtérünk.

2013-02-19

______________________________

Kavics a cipõben

Néha, amikor életszentségrõl beszélünk, elvont megistenülési folyamatra gondolunk, ahol már az ember nem is egészen ezen a földön él, hanem szinte folyamatosan extázisban van, Istent látja mindenütt, mindenbõl imádságot farag. A múltkor mondta valaki, hogy lelkigyakorlaton vett részt, és kiküldték õket is a természetbe. A lelkigyakorlat vezetõje arra kérte õket, hogy a falevélben ne Mária képét próbálják felfedezni, és a hópehelyben ne Krisztus ragyogó arcát, hanem a falevélben fedezzék fel a falevelet, és a hópehelyben a hópelyhet.
A mai evangéliumban szereplõk csodálkoznak, hogy Isten megköszöni nekik, azt, amit tettek. Õk nem is vették észre, hogy Istennek szolgáltak. Csak figyeltek embertársukra, és benne meglátták a szükséget szenvedõ embert, és a javát keresték. Ez az életszentség.
Ma úgy szeretnék jelen lenni embertársaim között, hogy senki mellett közömbösen nem menjek el. Próbáljam megérezni a benne lévõ vágyat az igazi élet iránt. Ezután, már szinte magától jön, hogy amit én meg tudtok tenni azért, hogy ez megvalósuljon az õ életében, azt megpróbálom tenni.
Azzal, hogy valakivel jót teszek, nem fogom megoldani a világ problémáit, de másokat is arra bátorítok, hogy hasonlóan tegyenek, vagy pedig egyeseknek a lelkiismeretét fogom nyugtalanítani, olyan leszek számukra, mint a cipõbe került kavics.

2013-02-18

______________________________

Velünk van de még hiányzik

Mt 9, 14-15
Jézus kérdése, a mai evangéliumban, feltárja a keresztény élet egyik alapvetõ igazságát: Isten velünk van, ezért nincs okunk a szomorkodásra. Megszûnt a gyász, a böjt ideje.
Jézus, földi élete folyamán mindig szeretett másokkal együtt étkezni, ott találkozni az emberekkel. Közöttünk is eledelként akar jelen lenni, õ az élet kenyere, amely minden idõk tanítványait táplálni akarja. Ezért, a tanítványnak nincs oka a böjtölésre. A võlegény velünk van.
Mégis megvan a szerepe a böjtölésnek is, mert az Úrral való együttlétünk még nem érte el a teljességét. Itt van, mégis hiányzik. A böjtölés által kifejezzük, hogy Õt várjuk. A véle való találkozásra készülünk.
Számunkra öröm együtt étkezni. Akikkel együtt, ugyanazt az ételt esszük, azokkal lassanként közelebb kerülünk egymáshoz. Örülünk egymásnak, ünnepeljük az együttlétünket, de ugyanakkor azt is érezzük, hogy ez a mi kapcsolatunk még nem teljes. Még van javítanivaló a mi közösségi életünkön. Még sok minden hiányzik. Éppen ezért, ahhoz, hogy az asztalnál igazán tudjunk örvendeni egymásnak, a hétköznapi életben néha le kell mondanunk bizonyos dolgokról a testvérünk javára. Építve a mi közösségünket, épül a Jézussal való közösségünk is.

2013-02-15

______________________________

Szent Cirill és Szent Metód

Lk 1-9
Jézus azokba a helységekbe küldi tanítványait, ahová õ maga is szándékozik elmenni. A tanítvány Jézus szószólója, nem õ a birtokosa az örömhírnek.
Kettesével küldi szét a tanítványokat. A küldetés nem egyéni kezdeményezés, hanem közösségi munka. A közösségünk nevében végezzük mi is a feladatunkat.
Mielõtt bármit is tennének a tanítványok, az elsõ dolguk, hogy imádkozzanak azért, hogy az Úr küldjön munkásokat.
Úgy küldi Jézus õket, mint bárányokat a farkasok közé. A bárány a farkasok közé nem sok eséllyel indulna. Az Úr kegyelme nélkül nem volnánk képesek semmire.
Nem vihetnek magukkal sem tarisznyát, sem erszényt. Azt jelenti, hogy bízniuk kell azok vendégszeretetében, nagylelkûségében, akik közé mennek. Bíznunk kell az emberek jóságában.
Ne köszöntgetni senkit: ne tölteni az idõt olyasmikkel, amelyek nem tartoznak a küldetésünkhöz.
Ne járjanak házról házra, hanem maradjanak ugyanabban a házban, osztozzanak azok életében, akik befogadják õket. Ne csak bemenjenek, s valamit kérve tovább álljanak, hanem együtt éljenek az emberekkel. Azok életstílusát kell élnünk, akiknek hirdetni akarjuk az evangéliumot.
Törõdjenek a betegekkel, a leprásokkal, a megszállottakkal. Ezek kirekesztett emberek voltak a közösségbõl. A tanítványok feladata az, hogy visszavezessék az eltávolodottakat, a kirekesztetteket a közösségbe, és nem kizárni onnan a rosszakat.
Ha ezek szerint az útmutatások szerint élünk, akkor hirdethetjük, mi is, hogy elérkezett az Isten Országa, mert az Isten Országa egy új életmód, melyet Jézus tanít meg nekünk.

2013-02-14

______________________________

Két kérdés

Mk 6,14-29
Szent Márk evangéliuma elején felteszi a kérdést, hogy kicsoda ez a Jézus Krisztus? Majd az evangélium végén, a százados fogja a kérdésre megadni a választ. Itt most az emberek különféle válaszokat adnak, attól függõen, hogy ki mit várt volna el, vagy mitõl félt. Válaszaik nem teljesek, mert Jézus nem felel meg egyiknek sem. Felülmúl minden elvárást, minden elképzelést.
Heródes is felteszi a kérdést, hogy kicsoda ez a Jézus? A válasz, amit õ ad, eltér más emberek válaszától: „õ az a János, akit én lefejeztettem.” Látszólag Heródes teljhatalmú úr volt, aki bármit megtehetett, amit akart. Bárkit kivégezhetett, anélkül, hogy bárki számon kérhette volna tetteiért. Félelmetes, amikor egy ember kezébe ilyen nagy hatalom összpontosul. Olyan ember kezébe, aki nem képes önmagán uralkodni, aki indulatai hatása alatt ígér és tesz olyan dolgokat, amelyeket hamar meg is bán.
Persze, tudjuk, hogy Heródes sem volt olyan hatalmas úr, amilyennek mutatta magát. Róma gyáva kiszolgálója volt, akinek egyetlen gondja az volt, nehogy letegyék a trónról, és hogy Róma meg legyen vele elégedve. Ezért, mindenféle lázadást igyekezett gyökerében elfojtani. Ez volt a fõ oka annak, hogy letartoztatta Keresztelõ Jánost.
János nem ijedt meg Heródes hatalmától, hanem meg merte mondani neki, hogy nem szabad elvennie testvére feleségét. Annak, aki mindenhatónak képzeli magát, valaki azt meri mondani, hogy „neked ezt nem szabad tenned!” Bár Heródes bebizonyította, hogy bármit megtehet azzal, hogy kivégezte Jánost, a lelke továbbra is nyugtalan volt. Továbbra is félt János kemény szavaitól. Ezért, azt hiszi, hogy Jézusban János támadt fel.
Kik voltak, akik vele együtt mulattak? A fõemberei, akik gyáván végignézték az egész jelenetet, nem mertek szót emelni Heródes igazságtalan eljárásával szemben. János maga, már a létével vádolta ezt a gyáva, korrupt társaságot.
Két kérdést tegyünk fel magunknak a mai evangélium kapcsán:
1. Az elsõ a személyes lelki életemrõl szól: Ki Jézus Krisztus? Az igazi Jézus Krisztust keresem, meg akarom tudni, hogy ki Õ igazából, vagy pedig csak annyiban érdekel Jézus, amennyiben segítséget várok tõle, vagy félek tõle.
2. A másik kérdés a közösségünk életmódját érinti: korrupt Heródesek gyáva, meghunyászkodó társai vagyunk, vagy létünkkel, és alkalomadtán szavunkkal figyelmeztetjük õket arra, amit nekik sem szabad megtenniük.

2013-02-08

______________________________

Nem fontos, mink van

Mk 6, 7-13
A mi életünk olyan, mint egy zarándoklat. Mi döntjük el, hogy erre a zarándokútra mit viszünk magunkkal. Ha túl sok mindent felcsomagolunk, az annak jele, hogy nem bízunk eléggé abban, aki küld, ezért biztosítani akarjuk magunkat, hogy ne szoruljunk senkire, minden helyzetben rendelkezésünkre álljon az, amire szükségünk lehet. Nagyon el tudjuk bonyolítani a dolgokat. Néha azt gondoljuk, hogy ha ez, vagy az a rendelkezésünkre állna, sokkal eredményesebben tudnánk dolgozni.
Azt hiszem, Jézus nem azt akarja mondani, hogy akkor lesz eredményes az evangelizálásunk, ha minél kevesebb eszközzel rendelkezünk, de az sem akadály, ha kevés eszközünk van. Számos példát lehetne felhozni, amikor szentéletû emberek kevés lehetõséggel rendelkeztek, mégis nagy hatással tudtak lenni a korabeli emberekre. Ugyanakkor sok példát tudnánk mondani olyanokra is, akiknek hatalmas lehetõségeik voltak, de nem tudták azokat megfelelõen kihasználni.
Úgy képzelem el ezt, mint a választott nép életében a mannát. Szombaton nem szabadott mannát gyûjteniük, de pénteket szombatra is gyûjtöttek. Aki többet összeszedett, annak sem maradt meg, és aki kevesebbet gyûjtött, annak is elég volt.
Ezt szeretnénk ma tudatosítani, hogy nem az eszközökön múlik, hogy mennyire vagyunk, vagy leszünk az evangélium eredményes hirdetõi. Elég a bot, amire támaszkodhatunk, vagyis annak a tudata, hogy minket Isten szeret, meghívott, és õ küld, nem a magunk feje után hirdetjük az örömhírt. Nem a mi dolgunk azt felmérni, hogy elég jók vagyunk-e, hogy elég felkészültek vagyunk-e erre. Megtesszük, ami tõlünk telik, hogy felkészüljünk, de az igazán fontos az, hogy ajándékká váljunk.

2013-02-07

______________________________

Csodálkozások

Mk 6, 1-6
Kétszer is elõfordul a csodálkozás ebben az evangéliumi szakaszban. Egyszer a nép csodálkozik Jézus szavain, nem nézték volna ki belõle. A másik csodálkozás fájdalmasabb, mint ahogy fáj annak visszautasítása, akit szeretünk: Jézus csodálkozik a hitetlenségükön. Egyrészt az ember csodálkozik, mert Isten ennyire más, mint amilyennek gondolta. Nem lehet ennyire törékeny, gyenge, ennyire hétköznapi.
Másrészt Isten csodálkozik, hogy az ember mennyire keményszívû. Jézus nem tud csodákat tenni, pedig bizonyára jobban hittek volna benne, ha egy-két csodával lép fel, de a mi hitünk indítja Istent cselekvésre.

Isten sokszor a számunkra közönséges, megszokott, hétköznapi dolgokon keresztül mutatkozik meg. Isten olyan embereket bíz meg, hogy hirdessék az evangéliumot, tanúságot tegyenek az Isten Országáról, akiket nem mind tartunk erre megfelelõknek. Elöljáróknak sem mindig olyanokat rendel, akiket mi jónak látunk. A saját gyengeségeimet tapasztalva, én is csodálkozom, hogy isten még mindig megbízik bennem. Jézus nem a tökéletesek társaságát szedte össze, mi sem azok kell, hogy legyünk, hanem azok társasága, akik megtapasztalják Isten kegyelmét az életükben.
Ne várjuk tehát, hogy Isten csodálkozzon a mi hitetlenségünkön, hanem mi csodálkozzunk rá Isten kegyelmének megnyilvánulásaira.

2013-02-06

______________________________

Nem elég kérni...

Mk 5, 21-43
Az apostolok megjegyzik, hogy sokan hozzáértek Jézushoz a nagy tolongásban, de ennek az asszonynak az érintése más volt, mint a többié. Õ az egyetlen, aki megtapasztalta Jézus gyógyító erejét.
Százféleképpen közelíthetünk Jézushoz, de csak aki felismeri, hogy Jézus az egyetlen menedéke, az tudja befogadni gyógyító erejét. Ez az asszony vérzett. A vér veszítése a zsidók számára az élet fokozatos elveszítését jelentette, mert a vér az életet jelképezte. Csak aki azt érzi, hogy az élete elfolyik, ha Jézus nem segít rajta, az tudja befogadni Jézus gyógyító kegyelmét.
Nem elég kérni Jézustól, hogy segítsen meg bennünket. Ahhoz, hogy segíteni tudjon, szükséges a mi ráhagyatkozásunk, a mi bizalmunk.
Hasonló a mondanivalója a második csodának is, a Jairus lánya feltámasztásának.
Itt is tömeg van, de ezek nem Jézust ünneplik, hanem gyászolnak, sírnak. Jézus az elsõ esetben sem hatódott meg a tömeget látva, nem hitte el, hogy igazán befogadják Õt, és ezeknek sem hitte el, hogy szívbõl gyászolják ennek a lánynak a halálát. Látható is, hogy a nagy gyászolás közepette, amikor Jézus azt mondja, hogy a lány nem halt meg, csak alszik, azonnal nekifognak nevetni. Annyira nem voltak elkeseredve, hogy ne tudtak volna nevetni.
Jézus nem enged senkit közel, csak néhány apostolt, és a lányka szüleit. Csak azok lehetnek jelen, akik Jézussal együtt tudják gyászolni az ember halálát, és akik bízni tudnak abban, hogy Jézus életet tud adni.
Ezt a feltétel nélküli ráhagyatkozást, bizalmat akarjuk megtanulni, hogy fel tudjuk ismerni, mennyire rászorulunk Jézus segítségére, és, hogy Õ az egyetlen, aki igazan segíteni tud rajtunk.

2013-02-05

______________________________

Mi küldjük el Jézust, vagy õ küld minket?

Mk 5, 1-20
Sok furcsaság van ebben a történetben, és nehéz minden furcsa dologra megfelelõ magyarázatot találni. Talán nem is szükséges.
Meg szoktuk szidni ezeket az embereket, akik nem tudnak együtt örvendeni a társukkal, hogy meggyógyult, hanem afeletti dühükben, hogy a disznaik elpusztultak, Jézust elûzik a vidékükrõl. Fontosabb számukra a disznó, mint az ember. De hát ez a megszállott ember olyan volt számukra, mintha már nem is létezne, mintha már meghalt volna. Amúgy is a sírok között lakott, és önmagát ütötte, nem lehetett vele bírni, még láncokkal sem tudták megkötözni. Ha meghalt volna, senki sem sajnálta volna. Ha meggyógyult, az õ öröme, de a disznók, az övéik voltak, és elveszítették azokat.
Számára furcsa, ezeket a gonosz lelkeket Jézus miért kíméli, miért engedi meg nekik, hogy a disznókba menjenek, ha már meg akarta szabadítani ezt az embert tõlük? Miért engedte, hogy további károkat tegyenek?
A tisztátalan lelkek is Isten teremtményei, és Jézus nem azért jött, hogy megsemmisítse õket, hanem, hogy megszabadítsa az embert a tisztátalan lelkek hatalmától. A tisztátalan lelkeknek is megvan a szerepük, és a helyük. A disznók tisztátalanok a zsidók szemében, tehát ott tartózkodhatnak a tisztátalan lelkek. Õk elismerik Jézus hatalmát, tudják, hogy hatalma van elûzni õket, és könyörögnek neki, Istenre kérik, hogy ne ûzze el a vidékrõl, és Jézus hallgat rájuk, mert a pogányok vidéke tisztátalan vidék. ott a helyük.
Jézus eljött a világba, hogy megszabadítson minket a tisztátalan lelkek hatalmától, de a tisztátalan lelkek itt maradnak közöttünk, ahol valaki szembeszegül Isten tervével, bármilyen kis dologban, ott otthonra lel a tisztátalan lélek, és további megoszlást, önrombolást, halált okoz.
Talán nem is azért ûzték el Jézust a vidékükrõl, mert a disznóik elpusztultak, hanem mert nem akarták, hogy felborogassa az életüket. Õk jól érzik magukat a tisztátalan lelkek társaságában, és ezen nem akarnak változtatni.
Lehet, hogy bennünk is jelen van ez a magatartás, amikor távol tartjuk magunkat Jézustól. Mi bajod velünk Názáreti Jézus? Ne gyötörj. Jól vagyunk mi úgy, ahogy vagyunk.
Megható, hogy ez a meggyógyult ember most Jézushoz akar szegõdni, el akar errõl a pogány vidékrõl költözni, Jézussal menni, de Jézus nem engedi. Ellenkezõleg, feladatot ad neki: ott, ahol élsz, hirdesd, hogy Isten milyen nagy dolgot tett veled.
Ez a mi feladatunk is: nem kimenekülni ebbõl a bûnös, tisztátlan lelkekkel teli világból, hanem hirdetni benne bátran azokat a csodás dolgokat, melyeket Isten a mi életünkben cselekedett.

2013-02-04

______________________________