Napi gondolatok

A jó jóra indít

2015-08-14

______________________________

Boldog XI Ince pápa

Boldog XI Ince pápa a hit és az egyház szabadságáért küzdõ bajnok.
Világosan látta, hogy milyen nagy veszélyt jelent a török invázió a kereszténység számára, éppen azért igyekezett meggyõzni a korabeli uralkodókat, hogy lépjenek szövetségre a törökökkel szemben. Végül létrejött ez a szövetség Magyarország, Lengyelország, Ausztria, Velence és Olaszország között, és sikerült közös erõvel szétverni a Bécset ostromló török hadsereget, és aztán felszabadítani Magyarországot a török uralom alól.
Az egyház belsõ szabadságáért is küzdenie kellett az uralkodók önkényével szemben. Különösen XIV Lajos francia királlyal voltak konfliktusai, aki a francia egyházat el akarta szakítani Rómától, õ akart kinevezni püspököket, szabályokat bevezetni az egyház életébe. A pápa újra és újra felszólította a királyt, hogy vonja vissza a rendelkezéseit. A király erre csak a pápa halála után volt hajlandó.
Kényelmesebb lett volna Ince pápának, ha eltézi a királynak az önkényeskedéseit, mert akkor nem érte volna annyi támadás a király részérõl, sõt, terveiben támogatta volna a pápát. Így azonban mindenben igyekezett keresztbe tenni neki.
Meg szeretném tanulni Ince pápától ezt a bátor kiállást a szabadság mellett. Nem érdemes olyan kompromisszumokba belemenni, amelyek ellenkeznek a lelkiismeretünkkel és az értékeinkkel. Lehet, hogy ha meghunyászkodunk, nem bántanak, békén hagynak, de a lelkem többé nem szabad.

2015-08-13

______________________________

Szegény Mózes!

MTörvény 34, 1-12
Megható Mózesnek a sorsa. Az Úr felvitte egy magas hegyre, ahonnan megláthatta az ígéret földjét. Az Úr nagyon szerette Mózest. Azt olvastuk róla, hogy az Úr úgy beszélt véle, miként az ember a barátjával szokott. Maga az Úr temette el, és senki nem tudja, hogy hova. És bár ennyire szerette õt, mégis, mivel az õ nemzedékébõl senki nem mehetett be az ígéret földjére, neki is osztoznia kellett népe sorsában.
Az Úr Jézus elõképe õ, akit az Atya nagyon szeret, mégis osztoznia kell a megváltásra váró nép sorsában egészen a halálig. Holta után az Úr gondoskodik róla, de az életé oda kell adnia.
Az Úr Jézus ma is ugyanazzal a módszerrel folytatja a megváltás mûvét. Nem az égbõl jön csodás módon a segítség számunkra, hanem olyan embereken keresztül, akik hajlandók velünk sorsközösséget vállalni, ránk szentelni valamennyit az életükbõl.
Mi is így lehetünk Jézusnak munkatársai, ha nem csak magunkkal törõdünk, hanem testvéreink életébõl is magunkra vállalunk egy-egy részt. Próbálunk együtt érezni velük, megérteni õket, mellettük állni nehéz perceikben, és hagyjuk az Úrra, hogy gondoskodjon õ rólunk, hisz olyan számunkra, mint a legjobb barát.

2015-08-12

______________________________

Szent Klára

Klára élete a szent élet ragyogó példája lehetne mindnyájunk számára, mégis, valahogy legtöbbször háttérbe szorul, még közöttünk, ferencesek között is. Szent Ferenccel példázódunk, ferences lelkiségrõl beszélünk, pedig Szent Klára lelkisége is alkotóeleme a mi karizmánknak. Persze, azt hiszem, hogy ezt maga Szent Klára nem bánja, hisz õ is mindig a minoritásra törekedett. Ferenc palántácskájának nevezte önmagát és a nõvérek közösségét. Ferenc prédikációja hatására hagyta el a családi otthont, Ferenc utasítására ment elõbb a bencés apácák közé, aztán költözött a San Damianoi kolostorba, Ferenc regulájának mintájára írta meg a maga reguláját a nõvérek számára, de nem azért mert õ egy mindenkinek szófogadó kislány lett volna. Ellenkezõleg. 18 éves korában elszökött otthonról. Szembeszegült a rokonsággal, akik erõszakkal akarták hazavinni. Képes volt magával a pápával is ellenkezni, amikor arra akarta rábírni, hogy legalább egy kis földbirtokot fogadjon el a nõvérek számára. Tilos volt új regulát írni, mégis Klára egészen haláláig kitartóan várta a regulája jóváhagyását a pápától, és meg is kapta halála elõtt egy nappal.
Szent Ferencre azért hallgatott mindenben, mert meg volt gyõzõdve arról, hogy Isten Ferencen keresztül közvetítette számára azt az életformát, amelyet neki élni kell. Ferenc halála után ugyanúgy ragaszkodott Illés testvérhez, és a ferences testvérekhez, mint azelõtt. Nem Ferenc személyének szólt csupán a tisztelet, hanem annak a karizmának, amelyet Isten rajta keresztül adott át neki.
Ezt szeretnénk megtanulni tõle: az egyetlen dolog, amelyhez feltétlenül ragaszkodnunk kell ezen a világon, az a karizmánk, az életforma, amelyre Krisztus meghívott minket. Mert ha azt nem éljük, értelmetlen a létezésünk. Meg akarunk tanulni ellenállni azok hatásának, akik ettõl el akarnak tántorítani: elsõsorban a magunk kényelemszeretetének, aztán pedig mások olyan jellegû elvárásainak, melyek ferences mivoltunkkal nem egyeztethetõk.
Legyen Szent Klára példaképünk az alázatosságban és a hivatásunkhoz való ragaszkodásban.

2015-08-11

______________________________

Szent Lõrinc

Szent Lõrinc diakónus életének ismert jelenete, amikor Valérián császár azt követelte tõle, hogy adja elõ az egyház kincseit. Õ erre összeszedte a keresztények közé tartozó szegényeket, és a császár elé vitte õket, mondván: íme, õk az egyház kincsei.
Ma is lehet hallani néha az egyházzal szemben ilyen kritikákat, hogy az egyház hatalmas vagyont gyûjtött össze. Valóban az egyházi múzeumokban nagyon értékes mûkincsek, történelmi értékkel bíró tárgyak vannak, de nem ezek az igazi kincsei az egyháznak. Ezek õrzése, karbantartása sok esetben teher, és nem sok haszon van belõlük.
Az egyház igazi kincsei mi vagyunk, akkor, amikor merünk szegények lenni. Mikor felmerjük tárni egymás elõtt szükségleteinket, bízva abban, hogy testvéreink segítségünkre sietnek, mint ahogy mi is testvéreink segítségére sietünk. Nem csak anyagiakban lehetünk szegények. Lehet, hogy szükségünk van megértésre, megbocsátásra, vigasztalásra, együttérzésre, annak megtapasztalására, hogy lehet minket szeretni. Megajándékozzuk egymást türelemmel, egymás meghallgatására fordított idõvel, figyelmességgel, testvéri szeretettel, és akkor kincsekké válunk egymás számára, mert ez teszi lehetõvé, hogy Krisztus, a igazi gazdagságunk közöttünk legyen, ahogy õ ígérte: ahol ketten, vagy hárman az én nevemben összegyûlnek, ott vagyok közöttük.

2015-08-10

______________________________

Évközi 19. vasárnap

Azt hallottuk a múlt vasárnap, hogy Jézus önmagát égbõl alászállott kenyérnek nevezte. A mai evangéliumban azt olvastuk, hogy a zsidók ezt hallva elkezdtek maguk között zúgolódni. Nem értettek egyet Jézus kijelentésével. Egyenesen káromkodásnak érezték, mert Szentírás mondja, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével, mely az égbõl száll alá. Ez az égbõl alászállott Isten igéje számukra a Tórát jelentette, a Bibliát. Tehát, amikor Jézus azt mondja, hogy õ az égbõl alászállott élõ kenyér, saját magáról azt állítja, hogy õ az Isten szava.
Fontos megértenünk a különbséget a zsidó vallás és a kereszténység között ebbõl a szempontból. A zsidó számára az Isten szavának a megtestesülése maga a Tóra, a Biblia, mint ahogy a mohamedán számára a Korán. Számunkra, keresztények számára Isten megtestesült szava nem az evangélium, hanem egy személy, Jézus Krisztus. Az evangéliumok ugyan Jézusról beszélnek, de nem azonosak Jézus személyével.
A mai evangéliumban azt hallottuk tehát, hogy a zsidók zúgolódtak Jézus ellen. Szent János evangéliumában, amikor zsidókról olvasunk, ez nem etnikai hovatartozást jelent, hisz Jézus is zsidó volt. Zsidók alatt azokat az embereket érti, akik Jézussal szembeszegültek, akik elutasítják Jézust. Bennünk is ott rejtõzik a zsidó, aki elutasítja az élet kenyerét. Jézus ma segít nekünk önmagunkban felfedezni ezt a zsidót. Azt mondja Jézus: ne zúgolódjatok egymás között. Nem Jézussal vitatkoztak, hanem egymást biztatták, hogy Jézust el kell utasítani.
Hadd lássuk hát a bennünk levõ zsidót. Úgy gondoljuk, hogy Isten feladata a jókat megjutalmazni, és a rosszakat megbüntetni. Mikor Jézus azt kéri tõlünk, hogy bocsássunk meg az ellenségeinknek, a bennünk lévõ zsidó tiltakozik ez ellen: hogy bocsáthatnék meg annak, aki ezt tette velem, vagy ezt mondta rólam, Nem Jézussal beszélem meg a dolgot, hanem olyanokkal, akik az én véleményemen vannak, akik szintén készek szidni azt, akire haragszom.
Van úgy, hogy tudjuk, a mi tetteink nem egyeznek Jézus tanításával, de nem Jézussal beszéljük meg, hanem azt mondjuk: ilyen a világ, mások is ezt teszik.
Ki tud minket meggyõzni arról, hogy Jézust befogadjuk, hogy õ legyen az életünk kenyere? Erre válaszol Jézus az evangéliumban: senki nem jöhet hozzám, ha az Atya nem vonzza. Ez nem azt jelenti, hogy egyeseket vonz, és másokat nem vonz, hanem csupán azt, hogy Isten ajándéka az, hogy vágyunk Jézust befogadni az életünkbe. Isten úgy teremtett minket, hogy a mi lelkünk vágyik Isten hívására. Feléled benne a vágy Isten után. Nem csak a zsidó hangja van jelen bennünk, aki ellenáll Jézusnak, hanem Isten hangja is, aki Jézusnak ad igazat.
Mikor arra érzünk vágyat, hogy megbocsássunk, hogy nagylelkûek legyünk, hogy önzetlenül szeressünk, és hiszünk neki, akkor örök életünk van. Nem azt mondja Jézus, hogy örök életünk lesz, hanem van. Olyan élet kezdõdik el bennünk, mely nem ér véget a biológiai halállal. Ez az örök élet, amelyrõl Jézus beszél.
Jézus azt kéri, hogy együk az õ testét. Azt akarja mondani, hogy véle táplálkozva belénk épüljön az õ élete, és akkor vele együtt örökké élünk.
Míg a földi eledel halandó testünket táplálja, a véle való táplálkozás élteti a mi örök életünket.

2015-08-09

______________________________

Szent Domonkos

Szent Domonkos az emberszeretõ misszionárius.
Már fiatal korában megnyilvánult az emberek iránti szeretete. Diákként, amikor nagy éhínség tört ki a Kasztiliában, ahol tanult, eladta a könyveit és az éhezõ emberek segítségére sietett.
Mivel abban a korban az volt a teológiai vélemény, hogy aki nem igazhitû, az elkárhozik, a feladatának érezte, hogy az eretnekeket visszavezesse az igaz hitre. Barátjával elmentek a pápához és kérték, hogy engedje õket misszióba a kunok közé. A pápa azonban nem a kunok közé küldte õket, hanem Dél-Franciaországba, ahol a katarok eretneksége terjedt.
Már azelõtt is küldtek ide misszionáriusokat, de azok tekintéllyel, hatalommal próbáltak fellépni s az emberek nem hallgattak rájuk. Domonkos azonban, és társa, szegényen és alázatosan álltak szóba az eretnekekkel. Ezek az emberek megérezték, hogy a javukat akarják, és egyre többen hallgattak szavukra.
Aztán egyre több társa került Domokosnak, és bár a lateráni zsinat 1215-ben megtiltotta újabb szerzetesrendek alapítását, Domonkossal és társaival kivételt tettek, mert szükségesnek látták egy olyan rend létrehozatalát, melynek tagjai felkészültségükkel és alázatos szeretetükkel sikeresen tudnak küzdeni az eretnekség terjedése ellen.
Persze, sikeres missziója felbõszítette a katarokat. Szerették volna megölni. Egy alkalommal két felbérelt gyilkos rá is támadt, de szelíd jósága annyira meglepte õket, hogy otthagyták és elmenekültek.
Missziós módszere egyszerû volt: ha azzal vádolták a katarok a papokat, hogy gazdagok, domokos és társai szegényebbekké váltak, mint maguk a katarok. Ha azzal vádolták a papokat, hogy gõgösek, Domonkos és társai alázatosan tudtak szóba állni velük.
Mit tanulhatunk tõle:
Mikor mások hibáit, bûneit látjuk, ne hatalommal, tekintéllyel próbáljuk õket megváltoztatni, hisz az egyetlen erõ, ami képes az emberek szívét megváltoztatni, az a szeretet. Szeretni az embert, mielõtt jóra próbáljuk inteni.
Másik tanulság, hogy mielõtt bármit mondanánk, az életünk legyen bizonyíték szavaink hitelessége mellett.

2015-08-08

______________________________

Emlékezni

MTörv 4, 32-40
A mai olvasmányban Mózes emlékezteti a népet arra, hogy Isten mennyi mindent tett érettük: hogyan vezette ki õket jelekkel és csodákkal az egyiptomi rabságból, hogyan oktatta õket a pusztai vándorlás során. Mózes azért akarta emlékeztetni a népet, mert kezdték elfelejteni a 40 év vándorlás után, hogy Isten hozta ki õket Egyiptomból, és már úgy emlékeztek, mintha õk, a maguk erejébõl, a maguk küzdelmei árán jutottak volna el idáig. Azért fontos emlékezniük Isten tetteire, hogy így a jövõre nézve is bízni tudjanak Istenben, abban, hogy a parancsait is azért adta, hogy azokkal is segítse az õ népét.
A lelki életben fontos az emlékezés. Ha felületesen visszagondolok az életemre, az a benyomásom, hogy sok mindenen átmentem, voltak nehezebb pillanatok, voltak küzdelmek, de mintha nem lenne annyira nyilvánvaló, hogy Isten vezette a lépteimet.
Imában kértem Istentõl az emlékezés kegyelmét, és eszembe jutott sok minden: néhány eset gyermekkoromban, amikor Isten csodás módon megmentette az életemet. Arra is kezdtem emlékezni, hogy hibáimnak, bûneimnek lehettek volna rossz következményei, de Isten megóvott tõlük. Az is eszembe jutott, hogy Isten mindig rendelt mellém olyan embereket, akik a javamat akarták, akik készek voltak segíteni nekem, hogy felismerjem a hivatásomat, és abban fejlõdni tudjak. Ez ad bizalmat a jövõre nézve is. Isten tudja a legjobban, hogy mi jó nekem, és segíteni akar, hogy azt el is érjem. Ma is meg akarom fogni a kezét, és engedni, hogy vezessen.

2015-08-07

______________________________

Urunk Színeváltozása

A Jézussal töltött legszebb pillanatokat idézik fel az apostolok. Ez az ünnep alkalom számunkra, hogy ne csak Jézus színeváltozásáról, hanem a magunk színeváltozásáról is elmélkedjünk.
Az elsõ lépés, hogy Jézussal mi is felmegyünk a hegyre. Érdemes idõt szakítani arra, hogy vele az imádság hegyére menjünk, mert az ima olyan a lelkünk számára, mint az oxigén a testünknek. Nélküle belefáradunk a keresztény életbe és úgy viselkedünk a különféle helyzetekben, mint azok, akik nem tartják magukat keresztényeknek. Jézusnak is szüksége volt a Tábor-hegyi élményre, mert egy másik hegy megmászására készült. A Golgotán rá váró küzdelemre készült, és erre készítette fel a három kiváltságos tanítványt is. Jézus követése ugyanis nem csak örömteli pillanatokat jelent, hanem keresztet is. „Aki utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét minden nap” – mondja Jézus. A kereszt nem szenvedést jelent, hanem önmagunk odaajándékozását, a magunk kívánságainak háttérbe szorítását, azért, hogy testvéremnek azt tudjam nyújtani, ami leginkább a javára van. Ez az igazi gyümölcse a Jézussal töltött idõnek. Ez a mi színeváltozásunk.
Néha kiváltságosoknak érezzük magunkat, mert megtapasztaljuk az Úrral való együttlét édességét, és azt szeretnénk, ha soha nem érne véget ez a boldog pillanat, de számunkra is a felkészítés pillanata ez. Egyrészt belekóstolunk abba a boldogságba, amelynek részesei leszünk, amikor végleg, és vég nélkül Isten közelében lehetünk. Belekóstolunk, hogy emlékezzünk rá. Így lehet a jövõre emlékezni.
Másrészt ezek a pillanatok felkészítenek arra, hogy rajtunk keresztül mások is megtapasztalják, milyen változásokat tud Isten kegyelme végbevinni olyan gyarló ember életében is, mint amilyen én vagyok.

2015-08-06

______________________________

Nem - Igen

2015-08-05

______________________________