Napi gondolatok

A te kezedbe...

Mt 25,14-30
A világ végérõl szóló példabeszédek sorába illeszkedik a mai evangélium.
Egy ember nagy útra készül. Távolléte idejére szolgáira bízza vagyonát. Minden szolga kapott talentumot, személyre szabottan.
Ha valaki rám bíz valamit, bizalmat feltételez, én pedig felelõsséget érzek az iránt, ki bizalmával megajándékozott. Bizalmat kaptunk életünk és értékeink fölött. Mindazokat az értékeket, melyeket fontosnak tartunk az életünkben, arra kaptuk, hogy éljünk velük. A példabeszédben volt, aki életét és értékeit értékesítette, és volt, aki elásta.
Minden este a Kompletóriumban, a nap befejezõ imaórájában ránézhetek, hogy mit kezdtem Isten megajándékozott bizalmával. Az imaóra válaszos éneke Jézus utolsó szavát (Lk 23,46) idézi, mintegy életének összefoglalása: Uram, kezedbe ajánlom lelkemet. A szavak jelentése – a te kezedbe teszem le az életem – a megbízatást és a hozzá való hûséget tartalmazza.
Esténként élhetek én is ezzel a gesztussal: Uram, a te kezedbe teszem le az életem. Nézd, ennyit tudtam kezdeni ezzel a nappal, mellyel megajándékoztál. Volt, amiben ügyes voltam, termékeny; és amiben ügyetlen, meddõ. Mindent ide hozok, s a te kezedbe teszem le az életem.
fr. Juliánusz

2019-08-31

______________________________

Késik a võlegény

Mt 25, 1-13
Szent Máté az evangéliumát fõként a zsidó-keresztényeknek szánta, akik, amikor õ az evangéliumát megírta, nagy megrázkódtatás hatása alatt álltak. A rómaiak lerombolták Jeruzsálemet és a templomot. Ez minden zsidót, a keresztényeket is, nagyon mélyen érintette. Úgy érezték, hogy a hitük legbiztosabb pontja inogott meg. Máté bátorítja õket, hogy virrasszanak, és várják a võlegényt, miként a példabeszédben a menyasszony barátnõi. Ez a võlegény, akirõl a példabeszédben szó van, kissé furcsa, és néha nem értjük, hogy miért késik. Sok félelmetes esemény ér bennünket. Megijedtünk, belefáradunk a várakozásba, sok mindent nem értünk, de az egyetlen fontos dolog az, hogy bármi történik, a Jézusban vetette reményünk olaját ne engedjük elfogyni, és akkor az érkezése öröm lesz számunkra, akkor is, ha nem sikerült hibamentesen várakozni rá.

2019-08-30

______________________________

Jaj nektek, üres szívüek

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok… (Mt 23,27)
Ma a „hét jaj” befejezõ sorait hallottuk Jézustól. Ezekkel a sorokkal Jézus tükröt tart azoknak, akik üres szívvel élnek. Küldetése ui. az, hogy a szívünkben lévõ ûrt betöltse. Rámutat arra, hogy Isten elõtt nem kell színészkedni, ill. hogy hosszú távon nem lehet hazugságban élni. Arra az ellentmondásos helyzetre mutat rá, amit a Jelenések könyvében olvasunk: az a neved, hogy élsz, közben halott vagy (Jel 3,1).
Ez az ellentmondásos helyzet azonban feloldódik: Ébredj fel! (Jel 3,2). Ez teremtõ szó. Isten teremtõ szava elér oda, ahol holtak csontjaival vagyunk tele (Mt 23,27). Megtisztít, hogy újra valóban azok legyünk, akiknek kezdetkor megálmodott.

2019-08-28

______________________________

Szent Mónika

Szent Mónika életérõl csak fiának, Szent Ágostonnak az írásai alapján tudunk valamit. Buzgó keresztény asszony volt, aki pogány férjét is, sok szeretettel és sok türelemmel, el tudta vezetni a kereszténységhez, úgy, hogy az idõs korában katekumen lett, és halála elõtt megkeresztelkedett. Ugyanezt szerette volna elérni fiával Ágostonnal is. Azt szoktuk mondani, hogy Szent Ágoston, édesanyjának, Mónikának az imái hatására tért meg. Az életrajzából azonban ez nem derül ki annyira világosan. Mónikának valóban szándéka volt befolyásolni a kereszténység irányába fiát, Ágostont, éppen ezért, mindenáron maga mellett akarta tartani, hogy hatással tudjon lenni rá. Ágoston számára valóságos nyûg lett az anyai felügyelet, ezért készült Rómába költözni. Mónika éjjel-nappal azért imádkozott, hogy Isten ne engedje Ágostont elmenni, de Isten nem hallgatta meg az imáját, és Ágoston elment. Mónika számára ez nagy csalódást jelentett, de azt is megértette, hogy fiát Istenre kell bíznia. Ágoston, miután sikerült megszabadulnia édesanyja tolakodó magatartásáról, fõként szent Ambrus a hatására keresztény lett. Mikor édesanyjával ismét egymás mellé kerültek, mindketten tiszteletben tartották a másiknak szabadságát.
Akiket szeretünk, mi is szeretnénk jó irányba terelni, de szükséges, hogy mi is megtanuljuk Istenre bízni õket, és ne a magunk elképzeléseit, módszereit erõltessük rájuk. Nem feltétlenül rajtunk keresztül kell eljutniuk Istenhez. Meg akarok tanulni birtoklás nélkül szeretni.

2019-08-27

______________________________

Évközi 21. vasárnap

Mikor egymással találkozunk, azt szoktuk kérdezni egymástól: hogy vagy? És ha semmink sem fáj, jó a közérzetünk, semmi nem zavar, akkor azt szoktuk válaszolni, hogy: jól vagyunk. Idõnként jó lenne, ha nem is egymásnak, de magunknak feltennénk a kérdést, hogy merrefele tartunk? Mi a célunk? Mit szeretnénk megvalósítani?
Jézus a mai evangéliumban Jeruzsálem felé tartott. A célja az volt, hogy élete árán is megnyissa számunkra az utat Isten felé. Persze csak azok számára tudja megnyitni, akik járni akarnak ezen az úton, és nem egyhelyben üldögélve várják, hogy elteljen ez az élet. Út közben valaki megkérdezte Jézustól, hogy sokan üdvözölnek vagy kevesen? Jézus korában a zsidók gyakran tették fel ezt a kérdést. Egyesek azt mondták, hogy minden zsidó fel fog támadni, amikor eljön a Messiás, és elkezdõdik az új világ. Mások ellenben azt mondták, hogy csak az fog üdvözölni, aki a tórát szigorúan betartotta, és ezzel kiérdemelte az üdvösséget. Mikor ezt halljuk, mi is arra gondolunk, hogy majd a halálunk után, ha jók voltunk, akkor Isten beenged a mennyországba, ha pedig rosszak voltunk, a pokolba küld. Sajnos, még magán látomásokról is tudunk, melyek arról számolnak be, hogy a pokolba úgy hullanak a lelkek, mint a fáról õsszel a levelek. Úgy hangzik, mintha ez a világ szalagra gyártaná az elkárhozott lelkeket. Jézus azonban nem tartja helyénvalónak a kérdést, ezért nem is válaszol. Isten minden gyermekét kitárt karokkal várja, egyet sem akar a kárhozatra taszítani, és az üdvösség nem a halál pillanatában kezdõdik, hanem most ebben az életben.
Jézust az aggasztja, hogy kevesen fogadják el az üdvösséget. „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Jézus három képet használ, hogy megmagyarázza nekünk, mit kell tennünk, hogy az Isten országába jussunk.
Elõször is törekedni kell bejutni a szûk kapun. Ez a szûk kapu nem kívül van, hanem a lelkünkben. Küzdelembe kerül megbocsátani annak, aki vétett ellenünk. Küzdelembe kerül jót tenni olyanokkal, akik nem érdemlik meg. Küzdelembe kerül félretenni a magunk érdekeit, örülni mások boldogságának. Ezek nem spontánul történnek bennünk, hanem küzdelembe kerülnek. Aki nem törekszik, az nem tudja befogadni az üdvösséget. Csak az tud bejutni, aki önmagát kicsivé tudja tenni, hogy beférjen a szûk kapun. Ezért mondta Jézus a tanítványainak, hogy: „aki nagy akar lenni, az legyen olyan, mint ez a gyermek.”
Aztán megjelenik a ház ura, aki mindenkit meghívott a lakomára, de most bezárja az ajtót. És jönnek sokan olyanok, akik magukat keresztényeknek vallották, akik Jézussal együtt ettek és ittak, vagyis szentáldozáshoz járultak, és hallgatták Jézus tanítását, az igehirdetést. Ezek vallásos emberek voltak, a keresztény közösség tagjai, de abbahagyták a törekvést, a küzdelmet. Templomba jártak, elvégezték a kiszabott imákat, de a mindennapi életben úgy viselkedtek, mint a pogányok, mint akik nem tartoznak Krisztushoz. Nem mondják, hogy mi gyakoroltuk az embertársaink iránti szeretetet, csak azt, hogy vallásosak voltunk. Sajnos mi is az alapján mérjük le a közösségeink életét, hogy hányan járnak templomba vagy hány jelölt van, de azt senki nem kérdi, hogy mennyire veszik komolyan Jézus szavait, mennyire igazítják az életüket Jézus tanításához. Kemények Jézus szavai: „távozzatok tõlem mind ti gonosztevõk.” Újra mondom, ez nem azt jelenti, hogy Jézus a pokolra küldte õket csupán, azt jelenti, hogy nincs, mit velem együtt ünnepeljetek, mert nincs közös pont a ti életetek és az én életem között.
Aztán Jézus olyan emberek példáját állítja elénk, akik nem is ismerték Jézust. Ábrahámot, Izsákot, Járóbot, a prófétákat, embereket a világ minden tájáról, akik ismeretlenül is engedték, hogy Isten Lelke vezesse õket, és tették azt a jót, amire Isten indította õket. Mennyivel könnyebb dolgunk van nekünk, akik ismerjük Jézust.
A sírás és fogcsikorgatás, amelyrõl Jézus beszél, szintén nem a pokolról szól. Az igazi keresztények szeretetben élnek egymással, egymás segítségére sietnek, de akik ezt elutasították, azok a világ önzésre és haszonkeresésre épülõ gépezetébe kerülnek. Annak kegyetlensége miatt sírnak, és csikorgatják fogaikat. Váljanak ösztönzõkké Jézus szavai számunkra is, hogy még nagyobb odaadással törekedjünk életre váltani azt, amibõl azt, amit a szavaiból megértettünk.

Creștinismul în zilele noastre trece printr-o perioadã foarte grea și tot mai grea. Avem structuri bine organizate, dar oamenii care nu se considerã creștini, parcã nu vãd prea mare diferențã dintre viața noastrã și viața lor. Dacã o persoanã se simte iubitã și iubește, cei din jur observã acest lucru. Ȋn viața noastrã parcã nu se vede îndeajuns cã-l iubim pe Dumnezeu. Avem obiceiuri și tradiții frumoase, ceremonii pline de simboluri. Ne spovedim, ne împãrtãșim, dar se realizeazã de prea puține ori întâlnirea adevãratã dintre noi și Isus. E nevoie de convertire, și asta nu înseamnã sã postim și mai mult, sã facem renunțãri, sã recitãm și mai multe rugãciuni, ci în primul rând înseamnã sã fim atenþi la indicațiile concrete care vin de la Dumnezeu pentru noi, pentru viața noastrã, prin cuvântul lui Isus. E important sã ajungem la o convingere personalã. Suntem creștini pentru cã ne-am nãscut în aceastã țarã. Am fost crescuți, educați în aceastã culturã. Nu noi am ales sã fim crestini. Dacã ne-am fi nãscut în Egipt, am fi cu toții musulmani. Dacã ne-am fi nãscut în India, probabil am fi hinduiști. Asta este poarta cea largã despre care vorbește Isus, prin care trec toții.
El însã, în evanghelie ne vorbește și despre o poartã strâmtã, care pentru unii este deschisã, în fața altora însã se închide. Chiar dacã poarta este strâmtã, asta nu înseamnã cã doar unii, doar cei mai puternici, cei mai talentați au șanse sã intre pe aceastã poartã. Fiecare dintre noi poate intra pe aceastã poartã dacã vrea cu adevãrat. Este deschisã pentru orice om, dar nu poate intra decât cel care îndeplinește anumite condiții. Cea mai importantã condiție este dorința de a intra și strãduința prin fapte concrete. E nevoie din partea tuturor de dãruire de sine. Aceastã poartã este intrarea în Impãrãția lui Dumnezeu. Este calea spre participarea la viața lui Dumnezeu. Nici nu putem imagina ce înseamnã a trãi viața lui Dumnezeu. Știm doar cã este o viațã infinit de frumoasã și fericitã, este viața pentru care am fost creați.
Mulți oameni preferã în locul acestei strãduințe poarta largã, care oferã bucurii fãrã prea mult efort. Acest lucru este foarte bine simbolizat prin lumea virtualã în care intrãm în fiecare zi, cãutand lucruri interesante. Putem vedea peisaje frumoase fãrã sã facem vreun efort, putem avea impresia cã avem parte de întâlniri intime, fãrã a face efortul cunoașterii cuiva. Putem avea parte de aventuri, fãrã sã ne expunem la riscuri reale. Totul este frumos, dar nu este real.
Poarta arãtatã de Isus în schimb ne introduce într-o lume supranaturalã dar realã, care într-adevãr este frumoasã, avem parte de iubire adevãratã, care cere implicație realã din partea noastrã.
Ca sã putem intra pe aceastã poartã, e nevoie sã ne strãduim sã ne învingem lenea, comoditatea, egoismul. Poarta strâmtã este cea a convingerii personale, a strãduinței zilnice de a-l cãuta pe Dumnezeu și de a-l alege pe Isus în situațiile concrete din viața noastrã. Când îmi vine sã refuz o persoanã pentru cã m-am supãrat pe ea, îl aleg pe Isus, și prin ochii sãi descopãr în acea persoanã bunãtatea pe care mã pot baza în construirea unei relații noi cu ea. Când toatã lumea furã, eu pot sã-l aleg pe Isus, și sã rãmân cinstit. Când toatã lumea evitã un om sãrac și bolnav pentru cã miroase urât, pot sã îl aleg pe Isus și sã mã apropii de el și sã-l respect ca persoanã.
Dar în ciuda strãduințelor noastre, suntem conștienți cã nu meritãm sã putem intra în viața lui Dumnezeu. Este un dar de la Dumnezeu. Cu nimic nu ne putem mândri în fața lui Dumnezeu. De aceea e strâmtã poarta: doar cei care s-au fãcut mici, pot intra prin ea. Ne dãm seama cã dacã nu ne-ar iubi Dumnezeu, am fi neînsemnaþi. Nu ne datoreazã Dumnezeu nimic în schimbul practicilor noastre religiose, insã noi ii datorãm tot ce avem și ce suntem. Când suntem dispuși sã-i înapoiãm tot, atunci suntem pregãtiþi sã intrãm pe poarta Ȋmpãrãþiei sale.

2019-08-25

______________________________

Szent Bertalan

Templomunk védõszentjérõl nagyon keveset tudunk. Alakját legendák övezik. Kb. ezer év telt el, míg azonosították az Evangéliumban szereplõ Natanaellel. Vértanúként tartjuk számon. Halálát is különféleképp írják le: egyik verzió szerint elevenen megnyúzták, hét bõrt húztak le róla.
Egy biztos: apostol. De ha valaki részletes életrajzot írt volna róla, akkor se tudtunk volna meg sokkal többet. Gondoljak csak egy hozzám közel állóra – mit tudok elmondani róla? Az adatok és információk nem sokat gazdagítanak. A találkozás nem a padon, nem asztal mellett és nem az ágyban történik, hanem olyan ponton, ami térben és idõben nem jól körülhatárolható.
Az evangéliumban Fülöp be akarja mutatni Jézust Natanaelnek. És amikor egymásra néznek, Jézus elsõ látásra azt mondja Natanaelnek: te igaz ember vagy, egyenes. Mire Natanael: találkoztunk volna már valahol? Honnan ismersz engem? Mire Jézus: Láttalak a fügefa alatt. Pontosabban: a fügefa alatt lévõként láttalak téged – úgy láttalak téged, mint aki a fügefa alatt van. Nos, ez nem olyan, mint a pad alatt, asztal alatt, ágy alatt – nem helyhatározóról van itt szó (esik az esõ, s beálltam a fa alá), hanem sokkal többrõl.
A fügefa a zsidó és általában a keleti ember számára szent fa. Alatta imádkozni szoktak. Buddha is egy fügefa alatt világosodott meg. A fügefa jelen esetben tehát az imádság helye. És itt látta meg Jézus a késõbbi apostolt, imádkozás közben: imádkozó emberként, a fügefa alatt lévõként láttalak téged. Az apostol meg is rendül: valaki meglátta a fügefa lombja alatt (mint késõbb Zakeust is a fügefa lombja között). Az apostol megrendülésének oka, hogy Jézus ismeri õt: igaz izraelitának nevezi, akiben nincs csalás, nincs álnokság.
Az imádság az a fórum, ahol azok lehetünk, akik vagyunk. Ahol nem az a fontos, hogy kifelé kinek és minek látszunk. Olykor ugyanis nemcsak az árukat cimkézzük fel, hanem egymást és magunkat is, mintha ismernénk az összetevõket. És a külsõ fontos, hogy eladható legyen. A szépen becsomagolt árut szívesebben megvesszük, mint az ömlesztettet. Hasonlóképp magunkat is szeretjük szépen becsomagolva láttatni: a bûn után az elsõ ember felöltözött. Nemhogy Isten elõtt, még egymás elõtt sem vállalták magukat, szégyellték magukat megmutatni. Eddig nem volt rejtegetni valójuk; most lett. Már nem tudnak úgy egymásra nézni, mint eddig, és nem mernek Isten szemébe se nézni. Inkább elbújnak. Ez a bizalmatlanság jele: nem akarom és nem hagyom, hogy megismerjenek.
És így elkezdõdött a nagy színház. Nehezen vállaljuk föl véleményeinket, nehezen mutatjuk meg belsõ világunkat; elbújunk a szlogenek és jelszavak mögé (egység, hitelesség, keresztény értékek és erkölcsök, prioritás, régen nem így volt, megújulás, rugalmasság, a béke kedvéért; ez az Isten akarata). Családjaink, közösségeink alapjait inkább egymás tapasztalatainak, a magunk történetének elmesélése erõsíti.
Viselkedünk. Megvan, hogy hogyan kell viselkedni az orvosnál, melyik arcunkat vesszük elé a papnál, a fõnöknél, a kalauznál, a rendõrnél. Ha azonban valaki fölfedi magát, abban megbízhatok. Visszatekintve tanárainkra: nem azok voltak-e a legjobbak, akik föltártak magukból valamit, s nem játszották meg a szigorú vagy a „jófej” tanár szerepét. És nemcsak abból állt a tanítás, hogy hogyan kell bebizonyítani, levezetni Thales tételét, hanem annak a tanárnak volt egy-egy olyan elejtett mondata, ami nekem szólt, megszólított.
A ma ünnepelt apostol a fügefa alatt: az imádság alapélményét tapasztalja. Találkozik Istennel, önmagával, élete történéseivel. Ránéz arra, hogy mi zajlik benne és körülötte. Bemutatja és vállalja valódi arcát. Nem attól igaz izraelita, hogy nincsenek bûnei vagy tévedései, hanem attól, hogy szereplés és félrevezetés nélkül a maga színtiszta valóságában mutatkozik.
Fr. Juliánusz

2019-08-24

______________________________

Évközi 20. vasárnap

Jézus tûzrõl és keresztségrõl beszél. A tûz az ember fejlõdésében fontos szerepet töltött be, és sajátos kapcsolat fûz minket össze a tûzhöz. Ha egy helyiségben tûz ég, a láng az emberek figyelmét magára vonja. Legendák is szólnak a tûzrõl. Ismerõs Prométheusz legendája, aki az istenektõl ellopta a tüzet, hogy az embereket megajándékozza vele. A tûzben az emberek mindig valami természetfölöttit véltek felismerni.
A Szentírásban a tûz Isten közbelépésének a jele. Emlékszünk arra, hogy Illés Isten tüzét hívta le az áldozatokra, amikor a Baál prófétákkal vetekedett. A választott népet a pusztában tûzoszlop formájában vezette Isten. A legismertebb az, amikor Isten az égõ csipkebokorban jelent meg Mózesnek.
Persze a Szentírásban Isten tüze nemcsak melegít, megment, hanem megsemmisít, elégeti a rosszat. Ilyen Szodomának és Gomorának az esete is. Keresztelõ Szent János azt mondta, hogy "utánam jön az, aki Szentlélekkel és tûzzel fog keresztelni." Maga Jézus is azt mondja, hogy Isten angyalai összegyûjtik majd a konkolyt, és elégetik.
Most pedig azt hallottuk, hogy Jézus tüzet hozott a földre, és alig várja, hogy égjen. Furcsa lenne, ha Jézus itt a pokol tüzétõl beszélne, ahová a rosszakat veti. Mert akkor Jézus nem annak örülne, ha valakik megmenekülnek, hanem annak, ha elkárhoznak. Jézus pedig nem ilyen. Isten senkit nem akar megsemmisíteni. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor Zebedeus fiak azt kérdezték Jézustól, hogy lehívják-e az égbõl Isten tüzét a szamaritánusokra, Jézus hallani sem akart errõl. Istent tüze nem a személyeket semmisíti meg, hanem megtisztítja, kiégeti belõlünk a rosszat. Mennyi rosszindulatot, rossz szokást, bûnt ismerünk fel a magunk életében. Persze, hogy vágyunk mi is arra, hogy Isten tüze megszabadítson ezektõl. Ez a tûz az Isteni élet, amely Húsvétkor közénk jött, amely Pünkösdkor az apostolokra szállt.
Ehhez kapcsolódik a második kép, amelyet Jézus használ: a keresztség. Nem a keresztség szentségérõl van szó itt. Jézus vízbe való alámerülésrõl beszél, és ezalatt a saját halálát érti. Ahhoz, hogy ez a tûz, amirõl az elõbb szó volt, eljöhessen a világba, szükséges, hogy Jézus alámerüljön, de mikor feljön a vízbõl, feltámad, elhozza nekünk az új életet.
Azt vártuk volna, hogy Jézus meséljen nekünk errõl az új életrõl - mint ahogy a próféták tették - ahol az oroszlán és a bárány együtt legelnek, ahol a fegyverekbõl ekét kovácsolnak, és senki sem árt a másiknak. Jézus ezzel szemben megoszlásról beszél. Az õ eljövetele, az õ szavai megoszlást hoznak az emberek között, nem megnyugvást. Elsõsorban önmagunkkal kerülünk konfliktusba, amint Isten szava eljut a lelkünkbe. Felborogatja mindenkinek az életét. És Isten szava nemcsak az ember lelkében okoz nyugtalanságot, hanem a régi társadalmat is fölzaklatja, mert az olyan értékekre épít, amelyek összeegyeztethetetlenek az evangéliummal. Isten szavának tüze el akar égetni minden igazságtalan, embertelen struktúrát. Aki ezt a régi rendszert, ezt a régi világot védi, az természetesen veszélyeztetve érzi magát, és ha kell erõszakkal is föllép Isten szava ellen. Ez az a megoszlás, amelyrõl Jézus beszél.
A családokon belül is felborogatja a látszólagos békét, mely arra épült, hogy egyik parancsol, a másik aláveti magát; az egyik kihasználja a másikat; az egyiknek mindig igaza van, a másiknak hallgatnia kell. Jézus békéje igazságra épül.
Az Egyházban is, sõt a szerzetes közösségekben is megosztást tud hozni Isten szava, amikor a megszokott dolgok helyét át akarja venni a hiteles életforma, és ez szenvedéssel jár, mint minden születés.
Nem akarunk tehát elmenekülni Isten tüzétõl, a tûztõl, amelyet Jézus hozott.

Undeva în profunzimea sufletului nostru avem convingerea sau speranța, cã meritã sã credem în Dumnezeu pentru cã cine crede, înfruntã cu pace în suflet și situațiile grele. Cine crede în Dumnezeu, nu-și pierde speranța, în schimb, în viața noastrã experimentãm altceva. Cine îl cunoaște pe Dumnezeu, nu se mulțumește cu atât ci vrea sã-l cunoascã tot mai mult, ne atrage infinitul. A crede înseamnã a lupta. Evanghelia de azi aprofundeazã aceastã temã. Cuvântul lui Dumnezeu trezește nemulțumire, refuz, pentru cã lumea preferã întunericul în locul luminii. Parcã aud aprobarea acestor cuvinte din partea multor creștini, care se considerã buni într-o lume stricatã, rea, care meritã sã fie pedepsitã. Nu cred cã Dumnezeu așa privește lumea, nu existã oameni buni și oameni rãi, fiecare dintre noi este creat din aceeași materie de cãtre același Dumnezeu, și fiecare dintre noi în suflet poartã aceleași contradicții, aceleași frici. Suntem ca și ceilalþi, doar cã noi am întâlnit focul, lumina, care ne dã capacitatea sã iubim cu iubirea lui Dumnezeu, astfel putem fi spre binele fraților noștri și dacã ei refuzã acest bine.
În prima lecturã am auzit despre Ieremia, care toatã viața sa a încercat sã îl convingã pe rege și oamenii din Ierusalim sã nu intre în rãzboi cu Babilonia. Poporul din Ierusalim însã era sigur cã va fi susținut de cãtre Egipt împotriva Babiloniei, și vor învinge, iar pe Ieremia îl considerau trãdãtor, lipsit de patriotism și l-au persecutat. Suferea enorm profetul Ieremia, pentru cã și el ar fi dorit sã vesteascã victoria și pacea, dar vedea apropierea unei tragedii. Din pãcate previziunile profetului s-au adeverit, și Ierusalimul a cãzut în mâinile regelui Babiloniei, care a deportat în Babilonia locuitorii orașului. A fi creștin înseamnã a iubi persoanele cãrora le vestim Evanghelia, înseamnã a descoperi în noi adevãrul, și a-l oferi și altora, dar în multe situaþii Înseamnã a nu fi înțeles de cãtre persoanele pe care le iubim. Asta a fost și soarta lui Isus precum și a ucenicilor sãi. Dupã ce romanii au distrus orașul și templul din Ierusalim, conducãtorii evreilor i-au excomunicat pe creștini, și acest lucru a fost foarte dureros pentru ei. Cu greu au suportat sã fie excluși din propriul lor popor.
Și azi experimentãm aceastã contradicție, dacã ne apropiem de Isus, și ne strãduim sã urmãm în concret învãțãturile lui Isus, putem intra în conflict cu prietenii noștri, cunoștințele noastre, chiar și cu membrii familiei noastre. Toatã lumea acceptã sã ne declarãm creștini, care cred în existența lui Dumnezeu, dar dacã cineva ia prea în serios relația sa cu Isus, renunțã la anumite lucruri pentru a-și exprima iubirea fațã de El și fațã de frații sãi nevoiași, poate intra în conflict cu cei din jurul sãu. Dacã pe Isus l-au persecutat, sã nu ne așteptãm sã ne aplaude lumea pentru alegerile noastre fãcute în credințã.
Isus a adus foc pe pãmânt, și acest foc transpare prin viața noastrã. Dacã nu avem foc în noi, suntem religioși din obișnuințã, dar nu suntem ucenicii lui Isus. Focul lui Isus arde în sufletul nostru, și simțim dorința de a-l face cunoscut și altora. Descoperim în noi acest foc primit de la Isus și recunoaștem misiunea primitã de la el, sã incendiem lumea cu iubirea lui Dumnezeu.

2019-08-18

______________________________

Jobb meg sem házasodni

Mt 9, 3-12
Akkor jobb meg sem házasodni! - ezzel fejezték ki a Jézus válasza iránti nemtetszésüket a tanítványok. Abban a korban a férfiak bármikor elbocsáthatták a feleségüket, ha megunták, és mást vehettek el, és mindezt Istentõl származó szabálynak tekintették. Ma ma is így van ez, csak most ugyanezt a nõ is megteheti, nem csak a férfi, és ezt emberi jognak tekintik.
Jézus azonban figyelmeztette õket, hogy Istennek nem ez volt a terve a házassággal kapcsolatban. Olyan kapcsolatot álmodott meg Isten a házastársak között, melyben a felek együtt tanulnak meg szeretni, és ajándékká válni egymás számára, és ez a tanulási folyamat egész életük végéig tart. Ez senkinek nem sikerül egybõl, tökéletesen és pusztán emberi erõvel lehetetlen megvalósítani, mint ahogy lehetetlen emberi erõvel lemondani is az Isten Országáért a házas életrõl. Isten azonban megtanít és képessé tesz olyan szeretetre, melyet még álmodni sem mernénk, melyet Isten álmodott meg nekünk.

2019-08-16

______________________________

Nagyboldogasszony

Máriát a Szentírás utoljára az Apostolok Cselekedeteiben említi. Ott imában találjuk a tanítványokkal együtt az emeleti teremben. Utána Mária eltûnik, a Szentírás nem mond semmit a további sorsáról. A hatodik századtól terjedt el a keresztények között Mária elalvásának, elszenderedésének és mennybe felvételének a története. Az volt a meggyõzõdés, hogy a halál a bûn következménye, Mária pedig ettõl mentes volt, tehát nem kellett meghalnia. Ma már nem valljuk ezt a nézetet. Ha Jézus meghalt, Máriának is meg kellett halnia. A hagyomány szerint Mária Jeruzsálemben élt, és ott is halt meg. Egy apokrif írás szerint Mária lelkét Jézus elvitte a mennybe, a holttestét pedig ott hagyta. El is temették, de három nap múlva Jézus ismét eljött, és a holttestét is elvitte magával.
A Katolikus Egyház Mária mennybemenetelének a dogmáját 1950-ben mondta ki. Ennek a dogmának a szövege nem azt mondja, hogy Máriát a mennybe vitték, mintha az egy másik hely lenne, hanem, hogy Máriát a mennyei dicsõségbe vette fel Isten. Ez azt jelenti, hogy a halála után eljutott az üdvösségre, akárcsak Jézus. A mennybemenetel után már nincs korlátozva a fizikai test és idõ által. Így lehet mindenikünkkel, és ez fog velünk is történni. Jézus és Mária csak megelõztek minket.
A dogma azt sem mondja, hogy csupán Mária részesült ebben a kegyelemben és senki más. Az ember nem lehet külön lélek, ami test nélkül vár a feltámadásra, miután meghalt. Teljes mivoltával: testével, lelkével együtt jut a mennybe, amikor meghal. De nem azzal a fizikai testtel, amelyben itt a földön élt, ez ugyanis elporlad, és minden, ami megszületett meghal, nincs kivétel: sem Jézus, sem Mária, sem mi.
A mai ünnep azonban erre emlékeztet minket, hogy Isten az Élet Ura, olyan élettel ajándékozott meg minket, amely túlmutat a fizikai halálon. Erzsébettel együtt valljuk mi is: „boldog az, aki hisz annak beteljesedésében, amit az Úr ígért. Nagyot tett velem õ, aki hatalmas.” Ez a legnagyobb, amit Isten értünk tehet, megment a haláltól, és elvezet az örök boldogságra.

Ultima dogmã a Bisericii Catolice, pronunțatã de cãtre Papa Pius al 12-lea, în 1950, spune cã Maria a fost introdusã cu trup și suflet în gloria lui Dumnezeu. În aceastã sãrbãtoare o sãrbãtorim pe Maria, dar în același timp, sãrbãtorim și Biserica, mama noastrã. Soarta ei este și soarta noastrã.
O sãrbãtorim pe Maria, în care Dumnezeu a putut desãvârși opera sa de creație. În ea a luat ființã cel mai minunat om, care în același timp era și Fiul sãu, imaginea sa perfectã. Astfel ea a devenit templul lui Dumnezeu, Biserica noastrã, în care în mod real este prezent Dumnezeu. Maria l-a purtat cu ea pretutindeni pe Isus, în casa Elisabetei, în casele noastre. Ea l-a nãscut, l-a hrãnit, l-a educat și l-a iubit, a suferit împreunã cu el, a murit ca și el, a înviat ca și el, și a ajuns în rai.
Acum este mama noastrã, ne iubește, se bucurã și suferã împreunã cu noi, este lângã noi și este gata sã ne ajute.
Despre ea am auzit în prima lecturã din cartea Apocalipsei. Este vorba despre lupta dintre femeie și Dragon. Lectura de fapt se referã la lupta neîncetatã dintre Bisericã și cel rãu, care încearcã sã-l rãpeascã pe Isus din inimile credincioșilor. Totuși este vorba și de Maria, care a devenit mama Bisericii, care nu și-a terminat misiunea cu nașterea lui Isus, ci participã la munca, la lupta lui Isus pentru mântuirea oamenilor.
Nu numai Isus este fiul sãu ci și noi, și ne susține în lupta noastrã împotriva rãului, care este prezent în noi și în jurul nostru.
În Evanghelia de azi, am auzit despre o întâlnire plinã de bucurie dintre Maria și Elisabeta. S-au bucurat nu doar pentru cã s-au întâlnit ci pentru cã au descoperit cât de mult le iubește Dumnezeu. Sãrbãtoarea de azi trezește și în noi bucuria, și aceastã bucurie nu se referã doar la fericirea care ne așteaptã în viața veșnicã, ci la bucuria de acum. Ne dãm seama cã Dumnezeu ne iubește, și prin noi vrea sã realizeze lucruri minunate pentru binele fraților noștri, de aceea și noi, cu Maria cântãm Magnificatul nostru: Sufletul meu îl preamãrește pe Domnul și duhul meu tresaltã de bucurie. Sãrbãtorind-o pe Maria se trezește în noi speranța. Bucuria noastrã va fi și mai mare, se va împlini atunci când, ca și ea, vom ajunge acolo unde ne așteaptã toți aceia care ne iubesc, și pe care îi iubim.

2019-08-15

______________________________

19. Évközi vasárnap

A mai evangélium a múlt vasárnapinak a folytatása. Az anyagi javakkal való bánásmódban ad Jézus további útba igazítást. Bátorítással kezdi mondanivalóját: "Ne félj, te kicsiny nyáj!" Nem is csoda, hogy bátorításra van szükségünk, hisz amikor valamit vásárolunk vagy eladunk, mindig ott bujkál bennünk a félelem, nehogy becsapódjunk, nehogy rossz vásárt kössünk, nehogy pórul járjunk. Nem hangzik túl megnyugtatóan Jézus bátorítása, mert kicsiny nyájról beszél. Ez azt jelenti, hogy kevesen fogadják el Jézus tanításait, kevesen követik útmutatásait. Ezért fölmerül bennünk a kétely, lehet, hogy a többségnek van igaza. Ne félj - mondja Jézus - add el mindenedet, és oszd szét a szegényeknek. Ezt még mi is, akik komoly keresztényeknek tartjuk magunkat, túlzásnak, butaságnak gondoljuk. De nem is arra biztat Jézus, hogy szórjuk szét mindenünket, hisz ebbõl csak problémák születnének. A héber nyelvben nem létezik az alamizsnaosztás kifejezés, ami alatt azt értjük, hogy ingyen a koldulóknak adni valamit. A héber kifejezés igazságtevést jelent, és Jézus erre akar biztatni, bátorítani minket. Mindent Istentõl kaptunk mindnyájunk javára. Akkor vagyunk igazságosak, ha odaadjuk azt, amivel rendelkezünk annak, akinek nagyobb szüksége van rá, mint nekünk. Három példabeszéddel szemlélteti Jézus a mondanivalóját.
Az elsõben a ház ura elmegy otthonról, és a házat szolgáira bízza. Nyilván, ez az úr nem más, mint Jézus, és a ház a keresztény közösség. A házban nincs egy fõnök sem, mind szolgák. Ilyen a keresztény közösség. A tagoknak megvan a maguk feladata, mellyel egymást és a közösséget szolgálják. A szolgák felövezett derékkal és égõ lámpásokkal kell, hogy várják urukat. A keleti emberek Jézus korában bõ ruhában jártak, melyet szorosan meg kellett kötni, mikor dolgozni akartak, másképp a ruha akadályozta volna õket a munkában. Jézus azt mondja, hogy minden percben készen kell állnunk testvéreink szolgálatára. Az égõ lámpás jelezte, hogy a ház lakója nem alszik, tehát be lehet hozzá kopogni, segítséget lehet tõle kérni. A szolgák álljanak mindig készen uruk érkezésére. Ezt úgy szoktuk értelmezni, hogy a halálunk pillanatában legyünk a kegyelem állapotában, vagyis nemrég elvégzett szentgyónással, hogy Jézus bevihessen a mennyországba, mert máskülönben a pokolba kerülünk. Nem ez Jézus mondanivalója. Jézus érkezése öröm, nem pedig félelmetes esemény. Itt az Úr, aki érkezik maga a szegény az, aki rászorul. Akkor gyümölcsöztetjük igazából a javakat, amelyekkel rendelkezünk, ha azokon keresztül a szeretetünket fejezzük ki.
Aztán Jézus tolvajhoz hasonlítja Istent, aki olyankor érkezik, amikor nem is számítanak rá. Isten valóban akkor érkezik, amikor nem számítanak rá, de nem kifosztani, hanem megmenteni akar. Vigyáznunk kell, hogy a lehetõségeket el ne szalasszuk, ha rászoruló képében érkezik, és elviszi a javainkat. De nem azért kár, amit elvisz, hanem, amit nem adtunk oda. Ezeket valóban elrabolja a halál, és az marad meg nekünk csupán, amit a rászorulónak adtunk, mert az szeretetté változott.
Péter kérdésére adott válaszként mondja Jézus a harmadik példabeszédet. Péter kérdése az volt, hogy kinek a feladata ez a készenlét? Jézus válasza az, hogy mindenkinek, de egyeseknek fokozottabb módon, mégpedig azoknak, akiket felelõsekké tettek mások felé. Ezek kétféle módon viselkedhetnek: lehetnek szolgálatára a rájuk bízottaknak, de vissza is élhetnek a hatalmukkal. A kísértés mindig ott leselkedik mindenikünk lelkében, hogy ismét a világ kritériumai szerint gondolkodjunk, cselekedjünk. Aki többet megértett Isten terveibõl, több verésre válik méltóvá. Persze Jézust nem ver meg senkit, de az önzõ magatartásnak súlyos következményei lesznek. A tisztulás, gyógyulás sok szenvedéssel jár.
Fontoljuk meg tehát, hogyan teljesítjük azt a megbízatást, melyet Istentõl kaptunk, hogy jó szolgáknak bizonyuljunk.

Nu îți fie fricã turma micã! astfel începe Isus sã ne vorbeascã în Evanghelia de azi. El vrea sã ne arate drumul spre Dumnezeu fãrã de care viața noastrã nu are sens, vrea sã ne încurajeze sã mergem pe drumul pe care ni-l aratã el. Pe acest drum viața noastrã pãmânteascã este doar o bucãțicã, iar Dumnezeu are un plan minunat cu fiecare dintre noi, un plan care ne va da fericirea pe care ne-o dorim și pe care nu o gãsim pe deplin aici în aceastã viațã nici mãcar în momentele noastre cele mai fericite. E necesar sã ne întrebãm din când în când in ce direcție mergem, dacã asta este direcția cea bunã în care am dorit sã mergem sau e necesar sã corectãm sau sã schimbãm traseul. Acest lucru ni-l sugereazã Isus în Evanghelia de azi: sã fiți gata, sã fiți pregãtiți pentru întâlnirea cu Domnul care vine noaptea, adicã atunci când nu ne așteptãm la sosirea lui. Pot sã treacã și 57 de ani din viața mea fãrã sã îl întâlnesc cu adevãrat. De ce, pentru cã el nu a venit niciodatã? Dimpotrivã, El a venit și a încercat sã intre în casa noastra dar noua ne era fricã sã îl lãsãm sã intre, ne era frica sa il recunoastem, ne era fricã de el pentru cã suntem plini de pãcate și meritãm sã fim pedepsiți, bãtuți. Mai bine îi trimiteam niște rugãciuni citite din cãrți de rugãciune, respectam postul de vineri, mai recitam și o decadã din rozariu, numai sã ne lase sã ne trãim viața așa cum vrem noi.
Azi insa ne învingem frica și il așteptam, il primim. Nu pentru cã avem aceastã obligație, nici pentru a evita pedeapsa, ci pentru cã el este dorința cea mai profunda a sufletului nostru și el va veni și se va pune sã ne serveascã ne va satisface dorințele doar ca sã ne vadã fericiți. Nu vine sã ne porunceascã, nu vine sã ne cearã socotealã, ci sã ne mângâie, sã ne înveseleascã. Nu vine nici sã ne recompenseze pentru cã am fost buni și am meritat aceastã recompensã. Nimeni nu poate face nimic astfel incat sã fie servit de însuși Dumnezeu. Numai cã Dumnezeu nu vine doar în vizitã cu daruri și apoi pleacã ca Moș Nicolae, ci el vine și ne invitã sã îl însoțim, sã pornim cu el la drum, dar nu putem duce cu noi nimic in afara de iubire. Ne incingem hainele, ne aprindem candelele și ne apucãm sã transformãm tot ce avem în iubire ajutandu-i pe cei care au nevoie de ajutorul nostru și de ceea ce am adunat. Isus treptat ne transformã. Aceasta este minunea cea mai mare pe care o experimentãm în noi. Descoperim cã începem sã fim binevoitori cu alții, ca și Isus, reușim sã iertãm, ca și Isus, dorim sã fim daruri pentru alții, asa cum a fost Isus. și sã îi ajutãm sã îl întâlneascã și ei pe Dumnezeu care îi iubește. Pentru asta și a dat viața Isus.

2019-08-11

______________________________