Napi gondolatok

Évközi 28. vasárnap

Jézus a mai evangéliumban tíz leprással találkozott. Minden betegséget Isten büntetésének tekintettek abban az idõben. Annál inkább a leprát. Magának a bûnnek volt a jelképe a lepra, mellyel az akkori rabbik felfogása szerint Isten az irigyeket, a gõgösöket, a tolvajokat, a gyilkosokat, a hûtleneket bûntette. A leprásoknak be kellett a fejüket is takarniuk, és ha valaki közeledett hozzájuk kiabálniuk kellett: távozz, mert leprás vagyok.
Miért azonosították a leprást a bûnössel? Mert a lepra és a bûn hasonló hatással van az emberre. A leprás bõre nem érez sem hideget sem meleget, nem veszi észre, ha megsérül. Ilyen az is, aki az erkölcsi érzékenységét elveszíti. Nem érzékeli a veszélyeket, amelyeknek kiteszi önmagát. Ahogy Izajás próféta mondja: „Jaj annak, aki felcseréli a jót és a rosszat.” A leprás kikerül a társadalomból, mert visszataszító a külseje, az emberek kerülik. Ilyen a lezüllött ember sorsa is. A leprást tisztátalannak tartották, Istentõl is eltaszított embernek.
A mai evangélium segít megérteni, hogy Jézusnak mi a véleménye a beteg emberekrõl, és hogy mi történik azzal a bûnös emberrel, aki találkozik Jézussal. Nem kétséges, hogy Jézus sok beteget, leprásokat is meggyógyított, de ez a mai történet inkább tanító szándékkal íródott, és nem azért, hogy egy eseményt elmeséljen.
Azt hallottuk, hogy az egyik faluban Jézus tíz leprással találkozott. Amint már mondtam, a leprások a helységeken kívül kellett, hogy tartózkodjanak, tehát nem találkozhattak Jézussal benn faluban. A falu az evangéliumban a hagyományos vallásos életet jelentette, amelybõl ki kellett menekülniük az embereknek ahhoz, hogy Jézust el tudják fogadni Messiásnak, és Isten Fiának. Gondoljunk csak a betszaidai vakra, amelyet Jézus kivezetett a falon kívülre, és ott gyógyította meg, és meghagyta neki, hogy ne térjen vissza a faluba. A leprások azt kiabálták: „Jézus mester, könyörülj rajtunk.” Nem gyógyulást kértek a betegségükbõl, hanem azt, hogy ne utasítsa el õket, mint ahogy elutasította õket minden ember, és még Isten is. „Menjetek, és jelentkezzetek a papoknál” - mondja Jézus. A papok feladata volt az, hogy megállapítsák, hogy valaki leprás vagy nem leprás. A leprások között voltak zsidók is és szamaritánusok is. Mikor egészségesek voltak a zsidók és a szamaritánusok elkülönültek egymástól, de a betegségükben együtt voltak.
A mai emberiségnek is nagyon sok leprája van, de ezekbõl csak úgy tud meggyógyulni, ha hallgat Jézus szavára. Ezek a leprások is akkor gyógyultak meg, amikor Jézus szavára elindultak, hogy jelentkezzenek a papoknál, és képesek voltak otthagyni a falut, amely betegekké tette õket. Mi is akkor gyógyulunk meg a lepráinktól, ha Jézus szavára útra kelünk, az õ utasításait követve.
Egy visszatért Jézushoz. Furcsa Jézusnak a reagálása. Úgy tûnik, mintha elvárta volna, hogy jöjjenek és hálálkodjanak neki, pedig õ küldte õket a papokhoz. Miért számított hát arra, hogy visszatérnek hozzá? Jézus nem azon siránkozott, hogy nem jöttek megköszönni a gyógyulásukat, hanem, hogy nem dicsõítették Istent. Mikor dicsõíti valaki Istent? Isten az õ dicsõségét akkor mutatja meg, amikor kinyilvánítja a szeretetét. A leprások meggyógyítása által Isten dicsõsége nyilvánult meg, aki nem a szépeket szereti, hanem a szeretetével széppé teszi õket. És Isten Jézuson keresztül mutatja meg az õ dicsõségét, de a zsidók ezt nem tudták elfogadni, csupán az idegenek. Ez fájt Jézusnak.
Magunktól is kérdezzük meg: mi dicsõítjük-e Istent? Felismerjük-e azt, hogy az evangélium tette széppé az életünket? Az evangélium segített sok mindenben változni, szabadabbá a lenni, ez segített helyes döntéseket hozni, legyõzni a bennünk lévõ haragot, gyûlöletet, neheztelést, ez segített sok esetben legyõzni az önzésünket, a lustaságunkat, hogy szeretettel tudjunk testvéreink felé fordulni. Köszönjük meg Neki, és dicsõítsük Õt. Ez annak a jele, hogy befogadtuk a szeretetét.
„Menj, a hited megmentett” - mondja Jézus. Nem azt mondja, hogy én meggyógyítottalak, hanem hogy a te hited mentett meg. Ha hiszek Jézusban, ha rábízom magamat, akkor tud Jézus engem is meggyógyítani.

În Evanghelia Sfântului Luca, Isus se îndreaptã spre Ierusalim, și într-un sat întâlnește 10 leproși. Precum știți, lepra e o boalã a pielii foarte urâtã, împiedicã circulația sângelui și de aceea celulele încep sã se necrozeze, se creeazã niște rãni foarte urâte, dar ceea ce este și mai greu de suportat, este reacția oamenilor. Se știa cã este o boalã contagioasã, de aceea oamenii leproși erau excluși din societate, evitați de toatã lumea, își pierdeau prietenii, cunoștințele, chiar și familia. Rabinii din timpul lui Isus considerau cã leproșii au ajuns sã se îmbolnãveascã pentru cã au comis niște pãcate foarte grele, și au fost pedepsiți de Dumnezeu. Ne putem imagina ce simțeau acești oameni. Aveau impresia cã și Dumnezeu îi refuzã, îi condamnã. Între acești leproși pe care-i întâlnește Isus, era și un samaritean. Samaritenii erau desconsiderați de cãtre evrei pentru cã s-au amestecat cu pãgânii și nu mai respectau întocmai legile religiei evreilor. Acești leproși, vãzându-l pe Isus au început sã strige: ai milã de noi! Nu cereau vindecare, nici nu sperau în așa ceva, cereau doar sã nu fie alungați, și sã primeascã ceva ajutor de la Isus. Isus însã i-a trimis sã se prezinte la preoți. Preoții din acele timpuri erau și medici în același timp, ei puteau verifica dacã cineva este sãnãtos sau este bolnav, poate intra în contact cu cei sãnãtoși sau trebuie sã rãmânã în afara localitãții. Acești leproși vedeau cã sunt bolnavi, deci vor fi refuzați de cãtre preoți dacã se prezintã în fața lor, totuși, au avut încredere în cuvintele lui Isus și au pornit la drum. Evanghelistul spune cã mergând pe drum, s-au vindecat.
Fiecare dintre noi este lepros într-un fel sau altul. Fiecare dintre noi se simte adeseori neînțeles, refuzat, izolat și suferã. Vindecarea se produce treptat, în timp ce înaintãm pe drumul nostru urmând indicațiile primite de la Isus.
Cei zece erau uniți de suferințã, de boala comunã, dar din momentul în care au constatat cã s-au vindecat, s-au separat din nou. Evreii își continuau drumul spre templul din Ierusalim, sã se arate preoților, dar samariteanul nu avea unde sã se ducã, el nu era binevenit la Ierusalim, și nu avea un templu al sãu. S-a întors deci la Isus, templul adevãrat, preotul adevãrat al lui Dumnezeu. Ceilalți au fost vindecați, dar acest samaritean a fost salvat. De ce? Pentru cã el s-a întors sã-i mulțumeascã lui Isus? Nu, ci pentru cã în Isus l-a recunoscut pe Dumnezeul cel milostiv, cel care nu îl acuzã de nimic, de niciun pãcat, care nu-l pedepsește ci îl vindecã. S-a întors la Isus ca în el sã-l preamãreascã pe Dumnezeu. Probabil și ceilalți, ajungând la Ierusalim au mulțumit lui Dumnezeu pentru vindecare, dar nu și-au dat seama cã l-au întâlnit pe Dumnezeu însuși. Au rãmas cu ideile lor greșite despre Dumnezeu, crezând cã trebuie meritatã iertarea și iubirea lui. Astfel nu au fost în stare sã primeascã mântuirea adusã de cãtre Isus.
Ținem foarte mult la sãnãtatea noastrã, dar inevitabil ne vom îmbolnãvi și noi. Vindecarea pe care vrea sã ne-o ofere Isus, este o vindecare trainicã pentru cã ne salveazã ca sã fim fericiți, și aceastã fericire nu ne-o poate lua nici suferința, nici moartea. Dacã apelãm la Isus, cerem ajutor de la el când ne simțim leproși, el ne salveazã, și noi, cu bucurie îl preamãrim pe Dumnezeu.

2019-10-13

______________________________

Jézus hozzátartozói vagyunk

Lk 11, 27-28
Ez a szókimondó asszony szent irigységgel tekint Jézusra és anyjára, Máriára. Szeretné, ha az õ fia is ilyen nagyszerû ember lenne mint Jézus. Õ azonban félbeszakítja lelkes szóáradatát, és olyan útmutatást nyújt neki, amely nekünk is szól: mindnyájunknak megvan a lehetõsége arra, hogy Jézushoz tartozók legyünk. A feltétele, hogy hallgassuk, és életre váltsuk az õ szavát. Ezzel olyan szeretet-közösséget ajánl, amely túlmutat a családi kötelékeken. Maga a hit képes összekapcsolni embereket, akik nem rokonok egymással.
Persze, ez nem kisebbíti Mária boldogságát, mert õ elsõként hallgatta és valósította meg Jézus szavait, amikor egész életét arra áldozta, hogy Jézusnak támasza legyen a küldetése teljesítésében. Mi is ezt akarjuk tenni azért, hogy egyre inkább Jézushoz tartozzunk.

2019-10-12

______________________________

Szent XXIII János pápa

Korunk szentje, akinek nagy érdeme, hogy el merte indítani a katolikus egyház megújulására irányuló II. Vatikáni Zsinatot.
1958-ban választották pápává, és 1962-ben nyitotta meg a zsinatot. Sajnos, már a befejezését nem láthatta, mert 1963-ban meghalt. Ferenc pápa avatta szentté.
Sok érdekes történetet mesélnek róla. Az egyik azt mondja, hogy egy pápai kihallgatás alkalmával a hívek között felismert egy idõs pap-katonatisztet, akinek a parancsnoksága alatt szolgált annak idején, fiatal papként, mikor tábori lelkész volt. A pápa vigyázzba vágta magát elõtte és hangosan jelentett: Tábornok úr! Roncalli õrmester tisztelettel jelentkezik.
Megszívlelendõ: a pápa is tudja, hogy nem az uralkodás a feladata, hanem a szolgálat, még akkor is, ha közben más valakinek a parancsára figyel, mint eddig. Én is igyekezni akarok, hogy minden beosztásomat szolgálatként értelmezem, és mindig figyeljek a Fõnökömtõl érkezõ parancsszóra.

2019-10-11

______________________________

Atyánk, de milyen?

Lk 11, 5-13
Jézus a tegnapi evangéliumban a Miatyánk imádságot tanította meg. Ma abban akar segíteni, hogy megfelelõ lelkülettel imádkozzuk, nehogy ez az imánk is formasággá alacsonyodjék. Szokása szerint példabeszédekkel támasztja alá a mondanivalóját.
Mikor Atyának szólítjuk Istent, akkor nem egy szigorú fõnökre gondolunk, akinek ki kell érdemelni a kegyeit. Õ sosem ad skorpiót a fiának, bármi rosszat tesz, nem áll rajta bosszút.
Imában sok mindent kérhetünk tõle, de azzal a meggyõzõdéssel, hogy õ szeret minket, és megadja azt, amire igazán szükségünk van, önmagát ajándékozza nekünk, és azt, hogy magunkat az õ szeretett fiainak érezhessük.

2019-10-10

______________________________

Taníts imádkozni!

Lk 11, 1-4
Taníts imádkozni minket! Az, ahogy Jézus imádkozott megérintette, vonzotta az apostolokat. Õk is mindennap imádkoztak: reggel elmondták az áldásokat, és a Sema imát, szombatonként hallgatták a Tórát, énekelték a zsoltárokat. És mindezt Jézus is tette, de õ ezenkívül gyakran félre vonult imádkozni, és ebben az imában az Atyával beszélgetett. Együtt értékelték ki az egyes történéseket, helyzeteket, a célt, a teendõket. Jézus minket is meg akar tanítani erre. Egy mintát adott nekünk, nem csupán azért, hogy azt ismételgessük, hanem, hogy megtanuljunk Istennel beszélgetni, aki Atyánk. Õ áll életünk középpontjában, az õ nevét szenteljük meg életünkkel, az õ Országát építjük munkánkkal, rá bízzuk magunkat és õ gondoskodik rólunk, újra és újra megbocsát nekünk, és mi egymásnak, és nem engedi, hogy elvesszünk, mert az övéi vagyunk.

2019-10-09

______________________________

Magyaron Nagyasszonya

Mai nap azt ünnepeljük, hogy Szent István fölajánlotta országát Máriának. Ettõl kezdve õ a Magyarok Nagyasszonya, Magyarország Pátrónája. Ez azonban önmagában még nem biztosíték arra, hogy a következõ ezer év múlva is Magyarország rajta lesz a térképen. Nem bízhatjuk el magunkat attól, hogy Máriát népünk oltalmazójának tekintjük.
A mai ünnep olvasmánya utat mutat, hogy környezetemnek miként lehetek oltalmazója: Anyja vagyok a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, megismerésnek és a szent reménynek (Sir 24,24).
Máriához hasonlóan a szép szeretet anyja lehetek, amikor életem nem meddõ, hanem termést hozó és életet tápláló. Ennek feltételei közé tartozik az a meggyõzõdés, hogy én is szeretetreméltó vagyok. Ez a megrendítõ tapasztalat hasonlít az égõ, de el nem égõ csipkebokor látványához. Isten megrendítõ jelenléte: a meg nem közelíthetõ Isten sajátjának tart mindent, azt is, ami értéktelen, ami tisztátalan. A szent mellett elfér a bûnös is. Az ebbõl fakadó megrendülést nevezzük istenfélelemnek.
A megismerés anyja lehetek, ha nem ítélettel, hanem kérdéssel közelítek Istenhez, emberhez, környezetemhez: Ki vagy te? Ez a megismerésre vonatkozó kérdés (olykor összetévesztjük a milyen vagy te elemzõ kérdésével). A megismerés a Szentírás nyelvén azt is jelenti, hogy közösségben lenni valakivel. Isten megismerése, a vele való közösség távlatokat nyit. Isten megismerésének útját járva tudok Szent Ferenchez hasonlóan én magam is azzal a szent reménnyel nézni a vég felé, aki énekelve várta nõvérét, a Halált. Ez vonatkozik azokra a kis halálokra is, amikor elengedem ragaszkodásaimat. Norwichi Julianna (14. századi angol misztikus) írja: Ha Istenre, az Õ végtelen szeretetére bízzuk szívünk legmélyebb és legtisztább vágyait, akkor sosem fogunk csalódni – minden jól alakul, minden jó lesz.
Fr. Julianus

2019-10-08

______________________________

Rózsafûzér királynõje

V Piusz pápa 1572-ben rendelte el ezt a mai ünnepet, hálaként az 1571-es lepantoi gyõzelemért a török tengeri flotta fölött. A csata idején a pápa kérésére a rózsafüzér társulatok ilyen szándékkal imádkozták a rózsafüzért.
A rózsafüzér egy elmélkedõ imádság, mert az üdvözlégyek ismételgetése alatt a megváltásunk egyes eseményein elmélkedünk. Látszólag Mária áll a figyelmünk középpontjában, de valójában, ahogy egy hiteles Mária-imádsághoz illik, az õ Fiára, Jézus Krisztusra figyelünk.
Valamikor a rózsafüzér közös imádkozása kötötte össze a családok, közösségek életét. Ma is a közösen végzett ima teremt közösséget közöttünk, az, amikor együtt figyelünk Jézus Krisztusra.

2019-10-07

______________________________

27. Évközi vasárnap

Az apostolok kérik Jézustól, hogy növeld bennünk a hitet (5). Mintha valamilyen mértékegységben fejeznénk ki a hitet. Szoktuk is mondani, hogy „nagy a te hited”. És Jézus az apostolok kérésére nem tart hittanórát, nem jõ katekizmussal. Nem hozza példának Ábrahámot. Nem kezd el beszélni arról, hogy lám-lám Ábrahám Isten szavára szó nélkül mekkora hittel vitte szeretett fiát, Izsákot, az egyetlent föláldozni. Valóban, szó nélkül vitte.
Hanem Jézus az apostolok kérésére egy képpel válaszol: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, mondanátok ennek az eperfának: ,,Szakíttass ki gyökerestõl és ültettess el a tengerben!”; és engedelmeskedne nektek (6).
Ezek szerint nem kell azt a hitet annyira növeszteni. Elég a mustármagnyi. A hit ui. vagy van, vagy nincs.
Kétféleképp értelmezhetjük a hitet: (1) hiszem, hogy létezel. Hiszem pl. Isten létezését vagy elfogadok bizonyos hittételeket (hiszem Jézus istenségét, hiszem az örök életet pl.), és (2) hiszek benned. Az Evangéliumban ez utóbbi hittel találkozunk: hiszek benned. Ennek értelme a ráhagyatkozó bizalom. Bízok az életben, bízok Istenben. Ez az a hit, ami létrehozza a kapcsolatot Istennel. A feltétlen bizalomra épülõ kapcsolatban a másikra bízhatom az életem, mindenestül. Egy ilyen kapcsolatban nem tudom azt mondani, hogy 70 %-ban bízom benned. Aki mindenestül ismer, abban feltétlenül bízhatok.
Jancsi igaznak tartja Juliska létezését: ez a tény Jancsi életét önmagában nem befolyásolja. De ha Jancsi teljesen ráhagyatkozik Juliskára, bízik benne, hisz benne, hiszi, hogy a javát akarja, hiszi, hogy be szeretné teljesíteni az életét, akkor az Jancsi életét megváltoztatja.
Ha megelégszem annyival, hogy „valakinek kell lennie”, mert ez a világ csak úgy magától nem lett volna, akkor Isten olyan valaki, akihez nincs sok közöm. Itt nem beszélhetünk hitrõl. Ha azonban azt mondom Istennek, hogy bízom benned, akkor ez arról szól, hogy közünk van egymáshoz, szerepet játszol az életemben; akkor nem tudok úgy létezni, hogy ne lennék veled kapcsolatban.
Ha azt mondom valakinek, „hiszek benned” – azt jelenti, hiszem, hogy az életembõl a legjobbat akarod kihozni, hiszem, hogy döntéseimben jelen vagy, figyelsz rám, és egyáltalán nem mindegy, hogy mi van velem.

Nem is olyan biztos, hogy Isten ott van, ahol mi könnyûszerrel elképzeljük – az imádságos lelkekben és az aszketikus élet szent cselekedeteiben. Lehet, hogy inkább az emberi élet nyomorúságaiban, küzdelmeiben, kételyeiben, a poklok poklában; vagy akár a bûnök mélyén. Lehet, hogy Istent pont ott találjuk meg, ahonnan legszívesebben kivezetnénk, azzal a felszólítással, hogy „Istenem, ott neked semmi keresnivalód, nem méltó hely az számodra; ez egy bûnfészek”.
Lehet, hogy Isten inkább kivonul a templomokból vagy legalábbis azokból a szívekbõl, akik kisajátították és behatárolták Õt; és bevonul azokba a szívekbe, akik nem tudnak vele mit kezdeni. Azt azonban tudják, hogy valahol szívük mélyén nagyon vágyódnak rá; és megtapasztalják, hogy leszállt vele a verembe (Bölcs 10,13).
A mustármagnyi hitrõl nem biztos, hogy a mindenki számára nagyon jól látható jámbor, vallásos, hibamentes élettel teszek tanúságot, ahol minden a legnagyobb rendben van, és autópálya sebességgel akadályok nélkül haladok utamon. A mustármagnyi hittel átléphetem határaimat, megléphetem a lehetetlent: Szakíttass ki gyökerestõl és ültettess el a tengerben! De ki látott már tengerbe fát ültetni?
Egy szerzetes testvér mesélte nemrég, hogy ami a képzés idején, évek során benne fölépült, a képzés utolsó szûk évében, az örökfogadalmára való fölkészülés során megsemmisült. Ahogy egyre inkább közeledett az örökfogadalom ideje, annál nagyobb mértékben ment veszendõbe minden, amit addig a legfontosabbnak, leglényegesebbnek tartott: a kapcsolatai, a hivatása, a hite. Amire rátette az életét, az mind veszni bizonyult. Semmi kilátást nem látott. Kártyavárként omlott össze minden, ami eddig fölépülni látszott.
A logikus ész szabályai szerint neki fel kellett volna adnia a szerzetesi életet. Megtehette volna minden következmény nélkül. Végül azonban úgy döntött, hogy ha eddig hivatásának látta az utat, amit eddig megtett, és hitt benne, akkor marad szerzetesnek. És az örökfogadalom napján szinte hitetlenül vonult az ünneplõ testvérek kíséretében a szentmisére. Ott a kenyérrel és borral együtt benne is minden megváltozott, és valami új valóság épült föl. Ez már olyan történet, melynek senki sem lehet tanúja.
Ami eddig úgy tûnt, hogy a helyén van, biztos gyökerek tartják, stabil állapot, erõs törzs, az kiszakíttatott gyökerestõl, és oda lett elültetve, ahol nem emberkezek gondozzák.
A biztos pontot nem mindig ott találjuk meg, ahol minden garantált. Az egyetlen garancia ui. Isten bizalma. Ahogy Pál apostol írja: ha mi hûtlenek/hitetlenek vagyunk, õ hû marad (2Tim 2,13). Ez a biztos pont: Isten nem szûnik meg bennünk hinni. Ez az egyetlen alapja a mi hitünknek. És ez az, ami értelmet adhat és megtart értelmetlen élethelyzeteinkben; ez az, ami kibontakoztatja a mustármagnyi hitünkben rejlõ lehetõségeket.

Apostolii au cerut de la Isus: mãrește-ne credința. Ca și cum credința ar putea fi mãsuratã. Obișnuim și noi sã spunem despre cineva cã are o credințã mare. Și Isus nu începe la aceastã cerere a apostolilor sã le ținã orã de religie, nu vine cu catehismul, nu începe sã le vorbeascã despre Abraham care fãrã sã zicã un cuvânt, cu mare credințã își ducea fiul iubit, pe Isac sã-l sacrifice (Într-adevãr nu a scos un cuvânt), ci Isus la aceastã cerere a apostolilor dãspunde cu o imagine: ”dacã ați avea credința cât un grãunte de muștar și ați spune sicomorului acestuia dezrãdãcineazã-te și planteazã-te în mare, și v-ar asculta.” Asta înseamnã cã nu e nevoie sã ne creștem credința atât de mare. Ajunge o credințã micã cât un grãunte de muștar, pentru cã credința sau este, sau nu este.
Credința o putem interpreta în douã feluri 1) Cred cã exiști. De exemplu, cred în existența lui Dumnezeu, sau accept anumite învãțãturi ale credinței (cred în dumnezeirea lui Isus, cred în viața veșnicã), și 2) cred în tine. În evanghelie ne întâlnim cu aceasta a doua credințã. Cred în tine. Sensul acestei credințe este încrederea. Mã încred în viațã, mã încred în Dumnezeu. Aceastã credințã creeazã relația cu Dumnezeu. În relația bazatã pe încredere necondiționatã îmi încredințez viața celuilalt în totalitate. Într-o relație de acest gen nu poți spune cã am încredere în tine cam șaptezeci la sutã. În cel care mã cunoaște în totalitate, am încredere fãrã condiții. Ion crede în existența Ileanei, dar acest lucru nu influențeazã viața lui Ion, dar dacã Ion își încredințeazã viața în totalitate Ileanei, are încredere în ea, crede în ea, crede cã îi vrea binele, crede cã vrea sã-i împlineascã viața, și atunci viața lui Ion se schimba.
Dacã mã mulțumesc cu o credințã în care spun cã trebuie sã existe cineva, pentru cã aceastã lume nu s-ar fi creat singurã, atunci Dumnezeu este cineva cu care nu am o relație. Asta încã nu este credințã. Dar dacã îi spun lui Dumnezeu cã mã încred în tine, asta înseamnã cã am o relație cu el. Are un rol în viața mea și nu pot exista fãrã sã fiu în relație cu el. Dacã spun cuiva: cred în tine, înseamnã cã sunt convins cã vrea sã realizeze ceea ce este cel mai bun în viața mea. Cred cã este prezent în deciziile mele, este atent la mine, și nu îi este deloc indiferent ce este cu mine.
Nu este deloc sigur cã Dumnezeu este prezent acolo unde ni-l imaginãm cu ușurințã: în cel care se roagã, în faptele sfinte al unui om ascetic. E mai mult mai probabil sã fie prezent în nenorocirile, în luptele, în îndoielile vieții umane, acolo unde oamenii se simt în iad, sau chiar în adâncul pãcatelor. Probabil tocmai acolo îl gãsim pe Dumnezeu, de unde am vrea sã-l excludem spunând: Doamne, acolo nu ai ce cauta, nu este un loc demn de tine, asta este un cuib de pãcate. Poate cã Dumnezeu iese din biserici, sau cel puțin din inimile celora care încearcã sã-l posede, sã-l limiteze și intrã în inimile celor care nu știu ce sã facã cu el, dar în adâncul inimilor lor simt o dorințã puternicã fațã de el, și au experimentat cã Dumnezeu coboarã cu ei în groapa în care au cãzut. Despre credința mea cât un grãunte de muștar nu dau mãrturie cu viațã religioasã fãrã cusur, unde totul este în cea mai mare ordine și avansez pe drumul meu fãrã obstacole, cu viteza ca pe autostradã. Cu credința mea cât un grãunte de muștar îmi depãșesc limitele, pot face imposibilul. Mã scoate din rãdãcini și mã planteazã în mare. Dar cine a vãzut un pom plantat în mare?
Un frate cãlugãr mi-a povestit nu de mult, cã ceea ce și-a construit în anii de formare, în ultimul an al formãrii, înainte de voturile pe viațã, s-a prãbușit. Tot ce a constituit baza pe care și a construit viața, s-a pierdut. Nu a vãzut nici o cale de ieșire. Ar fi fost logic sã abandoneze viața cãlugãreascã, și ar fi avut posibilitatea sã o facã, totuși a decis sã rãmânã. Și aproape fãrã credințã s-a dus sã depunã voturile în mijlocul fraților care-l sãrbãtoreau. Dar în Sfânta Liturghie, împreunã cu pâinea și vinul, și în el totul s-a schimbat. S-a construit o nouã realitate. Nimeni nu a fost martor la ceea ce s-a întâmplat în sufletul sãu. Ceea ce pânã atunci pãrea solid și la locul sãu, cu rãdãcini puternice, s-a rupt împreunã cu rãdãcinile, și s-a înplîntat acolo, unde nu mâinile oamenilor lucreazã. Punctul sigur nu îl gãsim întotdeauna acolo unde totul este garantat. Singura garanție este încrederea în Dumnezeu, precum spune apostolul Paul: ”și dacã noi suntem infideli, el rãmâne fidel” (2 Tim 2,13). Acesta este punctul sigur. Dumnezeu nu înceteazã sã se încreadã în noi. Asta este singura bazã a credinței noastre, și numai asta poate sã dea sens, și poate sã ne ținã în situații fãrã sens din viațã. Aceasta este ceea ce face sã se manifeste posibilitãțile ascunse în credința noastrã cât un grãunte de muștar.
fr. Julianus

2019-10-06

______________________________

Boldog a szemünk ...

Lk 10, 17 - 24
"Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Sok próféta és király szerette volna látni amit láttok és hallani amit hallotok." Jézus tudatosítani akarja tanítványaiban, hogy nem akármilyen esemény részesei, hanem magával Istennel találkoznak. Ebben sem a világ nagyjai, a királyok, sem a lelki élet nagyjai, a próféták nem részesültek addig, míg maga Isten el nem jött közénk.
Jézus szereti ezt az érvet. Azt mondja máshol, hogy ha Szidon és Tirusz lakói részesültek volna azokban a kegyelmekben amelyekben ti, akkor már rég megtértek volna, (Lk 10, 13) és ha Szodomában történtek volna a csodák, még ma is állna (Mt 10, 11). Szent Ferenc is azt mondja: hogyha a legnagyobb gonosztevõ annyi kegyelemben részesült volna mint én, már rég szent lenne.
Jézus nem bûntudatot akar ébreszteni bennünk, hanem segíteni akar a felelõsségünk felismerésében, és abban, hogy használjuk ki azokat a lehetõségeket, amelyeket Jézus felkínál a véle való találkozásra, hogy azok ne formaságok, hanem tényleg Véle való találkozások legyenek. Mikor ez megvalósul, máris boldogok a szemeink, a füleink, a lelkünk.

2019-10-05

______________________________

Szent Ferenc ünnepe

Szent Ferenc egy mondatban egyszerûen összefoglalta a ferences lelkiség programját: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát (RB 1,1). Nemcsak beszélni róla, hanem követni; az Istenrõl szóló beszédet és tanítást csak az Istennel való beszéd teheti teljessé.
Kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát – úgy mondja a latin, hogy observare… Ebbõl a latin szóból származik az obszervatórium. A szó jelentése (csillag)vizsgáló, megfigyel, megõriz. Az életformám azon múlik, hogy az Evangéliumra hogyan tekintek, hogyan vizsgálom, fürkészem. Melyek azok az eszközök, amik közel engedik, élesebben láttatják életünk csillagát? Miként tudom megõrizni (observare) azt a belsõ tapasztalatot, mellyel a kezdet kezdetén bekopogtam egy ferences kolostor kapuján. Az observare tehát: úgy tartom meg, hogy megfigyelem.
Az üzenet megértése és Isten megismerése a mai evangélium szerint a kicsinyek kiváltsága (Mt 11,25-30). A kicsinyeké, kik nyitott szívvel és lélekkel találkoznak minden nap az Evangéliummal, és szüntelenül keresik benne arra az alapvetõ kérdésre a választ, amire Szent Ferenc is rákérdezett: Ki vagy te, Uram, és ki vagyok én?.
Fr. Julianus

2019-10-04

______________________________