Napi gondolatok

Kezemet a kezébe...

Gal 5,1-644
Azt mondja Szent Pál, hogy Krisztus szabadságot szerzett nekünk. Miben áll ez a szabadság? Abban, hogy senki nem kötelez semmire, és senki nem tilt meg nekünk semmit. Aki továbbra is csupán kötelességteljesítésként éli meg a vallásos életét, az még nem ismerte meg Krisztust. Minket nem a törvény vezet, hanem a hit. A hit pedig bizalom Istenben. Kezemet Isten kezébe helyezem, és engedem, hogy vezessen.

2020-10-13

______________________________

Szabadság

„Krisztus szabadságra szabadított meg minket” (Gal 5,1)

Isten szabad életre teremtett bennünket.

Könnyen azt gondolhatjuk, hogy szabad világban élünk: vége a rabszolgatartó társadalomnak; nincsenek nemesek és jobbágyok; leomlott a berlini fal, gyõzött a szabad piac. Szabadságunkat azonban nem ezek a tényezõk határozzák meg.
Ismerõs-e valakinek a múlt börtöne, az egyedüllét börtöne? A függõség a közhangulattól vagy a saját hangulatomtól? Az, hogy valakinek a puszta jelenléte is görcsbe szorítja a gyomromat?
Elindulhatok a szabadság útján, ha döntéseimet én hozom meg. Kivonulva az ideológiák rabságából az elkötelezõdés szabadságára. Hogy ne más mondja meg, hogyan éljek, s „milyen mosóporral mossam ki a ruhámat”.
fr. Julianus

2020-10-12

______________________________

28. évközi vasárnap

Jézus korában Izrael népének a nagy része földmûveléssel és pásztorkodással foglalkozott. Izrael nem rendelkezett nagyon sok jó termõfölddel, és ami volt, az is az idegenek kezébe került. Nagyon sokat kellett dolgozni, hogy ez a száraz, köves talaj megteremje a mindennapi kenyeret. Egy ilyen mondás terjedt el a nép körében, hogy amikor megteremtette a világot, Isten rendelkezésére állt négy zsák kõ, és ebbõl hármat Izrael földjén szórt szét, és csak egyet a világ többi tájára.
A nép nagy része nyomorgott, nagy szegénységben élt, míg egyes gazdagok dúskáltak mindenféle javakban, hatalmas lakomákat rendeztek. Már a Krisztus elõtt 5. században úgy gondolták a próféták, hogy ezt a nagy fokú igazságtalanságot Isten nem tûrheti el mindvégig, egyszer közbe fog lépni és igazságot teremt, lakomát rendez majd a szegényeknek. Errõl a jövõbeli lakomáról olvastunk a mai elsõ olvasmányban. Ezen a lakomán zsíros falatok és finom bor áll mindenkinek a rendelkezésére, és erre a lakomára nemcsak Izrael fiai, hanem minden nép meghívást kap.
A mai evangéliumban Jézus a prófétákhoz hasonlóan egy ilyen jövõbeli lakomáról beszél, de amely nemsokára elkezdõdik, mert ezt Isten a fiának, Jézusnak a menyegzõje alkalmából szervezi népe számára. Emlékszünk, amikor megkérdezték tõle, hogy a tanítványai miért nem böjtölnek, azt válaszolta, hogy nem böjtöl a násznép, amikor vele van a võlegény.
Jézus itt nem egy olyan menyegzõi lakomáról beszél, ahol az ember egyet jót eszik, iszik, táncol, aztán hazamegy és folytatja az életét mint azelõtt. Ezen a menyegzõn Jézus a võlegény és Isten Népe a menyasszony, és a lakoma egy életen keresztül tart. A résztvevõk mindazok, akik Jézushoz tartoznak, örömben élnek, mert közöttük szeretet van. Ezt akarja Jézus megértetni velünk, hogy az ember csak akkor boldog ha szeret. Aki csak a maga érdekeit keresi, annak lehet sok mindene, és része lehet sok élvezetben, de nem lehet boldog, mert Isten úgy teremtett minket, hogy csak egymást tudjuk boldoggá tenni, senki sem önmagát.
Nos erre a lakomára várja a házigazda a meghívottakat. Az evangéliumban azonban azt hallottuk, hogy egyesek elutasítják a meghívást, sõt bántalmazzák azokat a szolgákat, akiket Isten küldött hozzájuk.
Akiket nem érdekel mások sorsa akik nem akarnak semmilyen változást mert nekik jól megy, nincsen idejük Istenre, mert leköti õket az üzlet, a jövedelem, a birtoklás, a pénz felhalmozása, azok nem törõdnek a meghívással, sõt zavarja õket.
Mit tesz a gazda? Azt mondja a példabeszéd, hogy háborút indít azok ellen, akik elutasították a meghívását, és porrá égette városukat. Utána pedig a szolgáit kiküldte az utcákra, hogy mindenkit hívjanak be a lakomára. Nyilvánvaló, hogy ez a háborús rész eredetileg nem volt benne a példabeszédben, ha kivesszük belõle, akkor lesz a példabeszéd érthetõ. Abból is látszik, hogy nem illik bele, hogy nem lett volna lehetséges otthagyni az elkészített ételeket, elmenni háborúzni, és aztán leülni a lakomához. Nem csak a leves hûlt volna ki addig, míg háborúznak. Az evangélista azért tette bele ezt a részt a példabeszédbe, mert nem sokkal azelõtt égették fel a rómaiak Jeruzsálem városát, és úgy látta, hogy mindez azért történt, mert elutasították Jézust. Nem Isten büntetése Jeruzsálem elpusztulása, hanem az õ önzõ döntéseik következménye. Ha elfogadták volna Jézus meghívását, nem ingerelték volna maguk ellen a rómaiakat gõgösségükkel, erõszakosságukkal. A sok csapásért, amely ma is éri az embereket, nem Isten a felelõs, hanem az emberek, akik haszonvágyból, vagy hatalomvágyból olyan világot teremtenek maguk körül, amely felemészti a lakóit, elpusztítja Istent teremtményeit. Ezért történik az erdõk kivágása, a vizek, a levegõ szennyezése, ezért keletkezett ez a vírus is, mely rettegésben tart mindnyájunkat.
De folytatódik a példabeszéd. A harmadik alkalommal a gazda mindenkit behív a lakomára, mindenféle különbségtétel nélkül, nemcsak a jókat, akik erre érdemesek, hanem a rosszakat is. Fontos üzenete ez Jézusnak. Õ nem azért jött, hogy megdicsérje, kitüntesse a jókat, hanem, hogy megkeresse az elveszetteket.
És a terem megtelt örvendezõ, ünneplõ emberekkel. Ez biztató számunkra, amikor azt látjuk, hogy a templomunk egyre üresebb. Sokan vannak, akik számára minden egyéb fontosabb, mint Isten meghívására válaszolni, de Jézus rajtunk keresztül is embereket fog magához hívni, akik megérzik rajtunk, hogy öröm számunkra Jézussal lenni.
Aztán egy olyan rész következik, amely mintha elrontana mindent. Miért tette hozzá ezt a részt az evangélista? Azért, mert figyelmeztetni akar bennünket, hogy nem elég megkeresztelkedni, elsõáldozó lenni, megbérmálkozni ahhoz, hogy jó keresztények legyünk. A magatartásunk kell, hogy megváltozzon. Nem folytathatjuk az életünket önzõ módon, ha Jézushoz akarunk tartozni.
Világos, hogy ez a rész nem az elõzõ példabeszéd folytatása, hanem egy új példabeszéd, hisz nem kérhetõ számon olyan embereken, akiket az utcáról hívtak be, hogy nincsenek ünneplõ ruhában. Éppen ezért, ezt a példabeszédet külön kell értelmeznünk. Azt akarja mondani, hogy aki csak külsõleg tartozik a keresztények közé, csak látszólag ment be a menyegzõre, annyi mintha nem is ment volna be. A Jézus nélküli élet pedig pokol. Sírás és fogcsikorgatás, szomorúság és harag vesz erõt azokon akik távol élnek Jézustól. Mert ideig óráig jól érezheti magát az ember, de Isten nélkül nem tud boldog lenni.
Halljuk meg hát Jézus hívó szavát. Minket is meghívott a lakomájára.

În vremea lui Isus, o mare parte din poporul Israel se ocupa de agriculturã și de pãstorire. Israelul nu avea terenuri agricole foarte bune și acel puțin era în mâinile strãinilor. A fost nevoie de multã muncã pentru ca acest sol uscat și pietros sã dea pâinea de zi cu zi. O zicalã rãspânditã printre oameni spunea cã, atunci când a creat lumea, Dumnezeu avea la dispoziție patru saci de piatrã, trei a împrãștiat pe teritoriul lui Israel și doar unul în restul lumii.
Majoritatea oamenilor trãiau într-o mare sãrãcie, în timp ce unii bogați se delectau cu tot felul de bunuri, organizând chefuri uriașe. Încã din secolul al V-lea î.Cr., profeții credeau cã acest mare grad de nedreptate nu poate fi tolerat de Dumnezeu pânã la nesfârșit. El va interveni o datã și va crea dreptate, va aranja un oșpãț mare pentru cei sãraci. Am citit despre acest ospãș din viitor în prima lecturã de astãzi. La acest ospãț toatã lumea poate consuma mâncãruri grase ºi bãuturi alese și nu numai fii lui Israel, ci toate popoarele sunt invitate la aceastã sãrbãtoare.
În Evanghelia de astãzi, Isus, la fel ca profeții, vorbește despre un astfel de ospãț, dar care va începe în curând, deoarece Dumnezeu îl organizeazã pentru poporul sãu cu ocazia nunții Fiului Sãu, Isus. Ne amintim, când a fost întrebat de ce discipolii sãi nu postesc, el a rãspuns cã nu postesc cei care participã la o nuntã pânã când mirele este cu ei.
Isus nu vorbește aici despre o sãrbãtoare de nuntã obișnuitã la care cel care ia parte mãnâncã, bea, danseazã, apoi se duce acasã și își continuã viața ca înainte. La aceastã nuntã, Isus este mirele și Poporul lui Dumnezeu este mireasa, iar sãrbãtoarea dureazã o viațã întreagã. Participanții, toți care aparțin lui Isus trãiesc în bucurie, deoarece existã iubire între ei. Isus vrea sã înțelegem, cã omul este fericit doar dacã iubește. Cel care își cautã numai propriile interese poate avea multe și poate avea parte de multe plãceri, dar nu poate fi fericit, pentru cã Dumnezeu ne-a creat astfel încât ne putem dãrui fericire unul altuia, dar nimeni nu se poate face pe sine fericit.
Regele îi așteaptã deci pe oaspeți la acest ospãț, unde toți inivitații pot primi fericire. Cu toate acestea, în Evanghelie am auzit cã unii resping invitația și chiar îi atacã pe slujitorii pe care Dumnezeu i-a trimis.
Cei cãrora nu le pasã de soarta altora, care nu doresc nici o schimbare pentru cã le merge bine, nu au timp pentru Dumnezeu pentru cã sunt legați de afacerile, de veniturile lor, vor sã adune cât mai mulți bani, și nu le pasã de invitație ba chiar îi deranjeazã.
Ce face regele vãzând cã l-au refuzat? Parabola spune cã va începe un rãzboi împotriva celor care i-au refuzat invitația și va incendia orașul în care locuiesc acești invitați. Și dupã aceea și-a trimis slujitorii pe strãzi, ca sã-i invite pe toți oamenii la nuntã. Evident, aceastã parte cu rãzboiul inițial nu fãcea parte din parabolã. Dacã o scoatem, parabola devine mai clarã. De asemenea, se vede cã nu se potrivește cu ce este înainte și dupã acest fragment, pentru cã nu ar fi fost posibil ca regele sã lase mâncarea pregãtitã, sã meargã la rãzboi și apoi sã se așeze la masa festivã. Nu numai supa s-ar fi rãcit în timp ce erau în rãzboi. Evanghelistul a inclus acest pasaj în parabolã pentru cã romanii arserã orașul Ierusalim cu puțin timp înainte și el considera cã totul s-a întâmplat pentru cã l-au respins pe Isus. Nu este pedeapsa lui Dumnezeu distrugerea Ierusalimului, ci consecința deciziilor lor egoiste. Dacã ar fi acceptat invitația lui Isus, nu i-ar fi iritat pe romani cu aroganța și violența lor. Nu Dumnezeu este responsabil pentru numeroasele plãgi care lovesc și astãzi oameni, ci acei oameni care, din dorința de putere, creeazã o lume în jurul lor care își devoreazã locuitorii, distrug creaturile lui Dumnezeu. De aceea, pãdurile sunt tãiate, apa și aerul sunt poluate, din același motiv s-a creat acest virus, care ne ține pe toți în teroare.
Dar parabola continuã. Pentru a treia oarã, fermierul îi invitã pe toți la sãrbãtoare, fãrã nici o distincție, nu numai pe cei buni care o meritã, ci și pe cei rãi. Acesta este un mesaj important din partea lui Isus. El nu a venit sã-i laude, sã-i recompeseze pe cei buni, ci sã-i caute pe cei pierduți.
Și sala s-a umplut cu oameni bucuroși care sãrbãtoreau. Acest lucru este încurajator pentru noi când vedem cã biserica noastrã se golește. Sunt mulți pentru care totul este mai important decât sã rãspundã la invitația lui Dumnezeu, dar Isus va invita alți oameni prin noi, care își dau seama cã este o bucurie pentru noi sã fim alãturi de Isus.
Apoi vine o parte care pare sã distrugã totul. De ce a adãugat evanghelistul aceastã parte? Pentru cã vrea sã ne avertizeze cã nu este suficient sã fii botezat, sã faci prima împãrtãșanie, sã te miruiești pentru a fi bun creștin. Comportamentul nostru trebuie sã se schimbe din moment ce ne-am alãturat lui Isus. Nu ne putem continua viața într-un mod egoist dacã vrem sã aparținem lui Isus.
În mod clar, acest pasaj nu este o continuare a parabolei anterioare, ci o nouã parabolã, deoarece nu poate fi tras la rãspundere acel om care a fost chemat de pe stradã sã intre la nuntã pentru cã nu este îmbrãcat de sãrbãtoare. De aceea aceastã parabolã trebuie interpretatã separat. Ea vrea sã spunã cã cel care afișeazã un creștinism doar exterior, doar ca o formalitate a mers la nuntã, aceasta e ca și cum nu ar fi mers. Iar viața în afara sãlii de nuntã, viața fãrã Isus este iadul, unde este plânset și scrâșnirea dinților. Omul care trãiește departe de Isus se poate simți bine pentru o periodã, dar tristețea și furia îl va copleși pentru cã, fãrã Dumnezeu nu poate fi fericit.
Sã fim atenți deci la chemarea lui Isus. El ne-a invitat și pe noi la ospãțul lui.

2020-10-11

______________________________

Két állapot

Gal 3,22-29
Szent Pál szembe helyezi a bûn állapotát, melybe az emberiség került, azzal az állapottal, mely Jézussal vette kezdetét. Az elsõben a törvény vezetett, önuralomra nevelve az embert. Így készítette fel arra a szabadságra, melyet Krisztus hozott el számára.
A másodikban a hangsúly az egységben áll. A keresztség által Krisztust öltöttük magunkra, és egységben vagyunk testvéreinkkel. Kegyelmet kaptunk arra, hogy legyõzzünk közöttünk minden megosztást. Nincs görög vagy zsidó, fõnök vagy alattvaló, úr vagy szolga, fontos vagy jelentéktelen. A kegyelmet megkaptuk hozzá, de mindig van javítani valónk az egymáshoz viszonyulás, az egység építése terén.

2020-10-10

______________________________

Nem könnyebb

Gal 3,7-14
Azt hallottuk a szentleckében, hogy a hitbõl nyertünk életet. A hitbõl születik a megigazulás, nem pedig a törvény megtartásából. Nem a mi erõfeszítéseink eredményeként üdvözlünk, hanem Isten kegyelme fog üdvözíteni.
Tehát nem kell megtartani a törvényt, a parancsokat, csak hinni?
A hit bizalom Istenben. Rábízom magam, és a Szentlélek vezérel, ám ez nem egy kényelmesebb út, ellenkezõleg. Talán könnyebb bizonyos szabályokat megtartani, mint önmagamat oda ajándékozni. Ez a hit útja, ez vezet az üdvösségre.

2020-10-09

______________________________

Az Atya van a központban, nem én

Lk 11,1-4
Az Evangéliumban nemcsak arról van szó, hogy Jézus megtanít egy imádságot (a Miatyánkot) a tanítványoknak. Õk ui. nem azt kérik, hogy tanítson meg nekik egy imádságot. A tanítványok minden hívõ zsidóhoz hasonlóan rengeteg imádságot ismernek (zsoltárok, kantikumok stb.). Hanem azt kérték Jézustól, hogy „taníts meg minket imádkozni” (1).
Itt egy szempontot szeretnék kiemelni. Rögtön a megszólítás („Atyánk”) azt jelzi, hogy az imádság iránya az Istenre mutat. Õ van az imádság középpontjában. Az imádságban nem magam keresem; nem arra törekszem, hogy feltétlen elérjek valamit, hanem bízom abban, hogy Isten jelen van számomra és hûséges minden szavában (vö. Zsolt 145,19).
Fr. Julianus

2020-10-07

______________________________

Mindegy

Lk 10,38-42
Ha úgy olvasom a Máriáról és Mártáról szóló evangéliumot, hogy én is részese vagyok a történetnek, lehetek Mária is és Márta is. Fejlõdési folyamatról is szólhat: van, amikor arra figyelek, hogy én mi mindent teszek Istenért, és figyelhetek arra is, hogy Isten mit tesz értem, mi az, amit õ nyújt. És itt mindegy, hogy imádságról vagy szolgálatról van szó: mindkét esetben foroghatok magam körül, és mindkét esetben lehetek az istenkeresés útján.
Fr. Julianus

2020-10-06

______________________________

Felelõs vagyok az út szélén levõkért

Lk 10,25-37
A szeretet parancsáról indulna egy vallásos kerekasztal beszélgetés Jézus és a törvénytudó jelenlétében. A törvénytudó azonban Jézust nem tudja ezzel bevinni az erdõbe: az elvi kérdést („Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”) a példabeszéddel konkrét helyzetbe állítja.
A „felebarát” Jézus anyanyelvén személyes kapcsolatot jelent, olyan valakit, akiért felelõs vagyok. Az Újszövetség nyelvén pedig azt jelenti, hogy közel áll hozzám; közösségben van velem, közelemben lakik. A példabeszéd értelmében tehát azok szorulnak rá arra, hogy a közelembe engedjem, és azokért vagyok felelõs, kik az (élet)út szélén vannak, megsebesülve. Felelõs vagyok azokért, akik irgalomra szorulnak.
fr. Julianus

2020-10-05

______________________________

Szent Ferenc

Szent Ferenc egyszerûen összefoglalta lelkiségének a programját: a testvérek „kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent Evangéliumát” (RB 1,1). Az Evangélium megértése, Isten megismerése a kicsinyek kiváltsága (vö. Mt 11,25) – akik az Evangéliumban keresik arra az alapvetõ kérdésre a választ, amire Szent Ferenc is rákérdezett: „Ki vagy, te, Uram, és ki vagyok én?”
Titkos kapcsolat van az Evangélium valamint a kicsinyek és szegények világa között. S itt elsõsorban nem magunkra gondolok, akiket Kisebb Testvéreknek neveznek és a szegény Szent Ferenc rendjébe tartozunk, hanem az Evangélium Istenére. Ui. õ a kicsiny és õ a szegény.
Isten elhagyta uralmi pozícióját. Egy lett közülünk. Õ a legalázatosabb és a leggyöngébb. Nem kell nekünk sem ferences sztároknak lennünk, hanem mint Bûnbánók Rendjének tagjai, szüntelen megtérésben élni: azaz Szent Ferenchez hasonlóan Isten szemével nézni ezt a teremtett világot, a másik embert és saját magamat. Miként Szent Ferenc írja egyik intelmében: „az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet” (Int 19,2).
Kiengesztelõdni és Isten szemével nézni magam, a másik embert és a teremtett világot – íme, a gubbiói farkasról szóló legenda (Fior 21).
Gubbió városában garázdálkodott egy vérengzõ farkas, ami arról volt híres, hogy állatokat és embereket falt fel. Mindenki félt tõle.
Szent Ferenc arra járván, hallja a történteket. Arra gondolt, hogy õ bizony megnézi, ki ez a farkas. Kimegy a városon kívülre. A farkas meglátja, rohanna a Szentre, de Szent Ferenc keresztet rajzol feléje, s ráparancsol: Farkas testvér, te ezt a mûveletet fejezd be. S lám, a farkas „szelíd bárányként kullogott oda a Szenthez”.
S ekkor kompromisszumot kötöttek: Farkas testvér, te békén hagyod a város embereit, állatait, s én megbeszélem a város lakóival, hogy lássanak el téged táplálékkal. „Jól tudom, ugyanis, hogy az éhség vitt rá minden gonoszságra.” Nem vagy te olyan rossz, mint amilyennek vélnek. Alapvetõen senki sem rossz (sem a farkas, sem a város lakói), hanem mindegyiküknek megvannak a maguk szükségletei.
Be is mentek együtt a városba. Szent Ferenc a farkas jelenlétében a város lakóival megígértette, hogy gondoskodnak a farkas napi ellátásáról, s a farkassal is megígértette, hogy nem bánt senkit. Mire a farkas a jobb lábát a Szent tenyerébe tette. Kezet rá!
Ki ez a farkas? Szomszédom, menyem, anyósom, férjem, feleségem; akivel összevesztem? Vagy az én természetem? Én magam? Valamely tulajdonságom, bûneim, melyek zavarnak? Ki ez a farkas, akivel ki kell engesztelõdnöm?
És mitõl lett más ez a farkas? Attól, hogy Szent Ferenc a szemébe mert nézni, és szembemenni vele fegyver nélkül. Nem félt tõle; a legfontosabb, hogy bízott benne. Így elérte, hogy a farkas is bízzék benne.
A farkas megszelídülése mellett hangsúlyos, hogy a város lakói is megszelídültek. Már nem vasvillákkal és dorongokkal közeledtek a farkas felé, hanem ennivalóval és meleg kásával.
Íme, a megtérés jelentése Szent Ferencnél: Isten szemével nézni ezt a teremtett világot, a másik embert, saját magamat: fegyvertelenül és békességesen közelítve meg, félelem nélkül.
Carlo Carretto (+1988. okt. 4.), ferences író, ezt írja: „én már nem félek többé azóta, hogy megtapasztaltam: az én Istenem a farkas Istene is”.
Fr. Julianus

Sfântul Francisc a rezumat în aceste cuvinte simple programul spiritualitãții sale: frații „sã urmeze sfânta Evanghelie a Domnului nostru Isus Cristos” (RB 1,1). Înțelegerea Evangheliei, cunoașterea lui Dumnezeu este privilegiul celor mici (cf. Mt 11,25) - cei care cautã rãspunsul în Evanghelie la întrebarea fundamentalã pe care a pus-o și Sfântul Francisc: „Cine ești, Doamne, și cine sunt eu?”
Existã o legãturã secretã între Evanghelie și lumea celor mici și a celor sãraci. Și aici nu mã gândesc în primul rând la noi înșine, care suntem numiți frații minori și aparținem Ordinului sãracului Sfântul Francisc, ci la Dumnezeul Evangheliei. De fapt el este mic și sãrac.
Dumnezeu și-a pãrãsit poziția de stãpânire. A devenit unul dintre noi. El este cel mai umil și cel mai slab. Nici noi nu trebuie sã fim vedete franciscane, ci ca membrii ai Ordinului de Penitenți, sã trãim într-o conversie neîntreruptã: adicã, asemenea Sfântului Francisc, sã privim aceastã lume creatã, celãlalt om și pe noi înșine cu ochii lui Dumnezeu. Așa cum scrie Sfântul Francisc într-unul dintre îndemnurile sale, „Omul valoreazã cât valoreazã înaintea lui Dumnezeu și nimic mai mult” (Înd 19, 2).
Sã fiu împãcat, sã mã privesc pe mine însumi, celãlalt om și lumea creatã cu ochii lui Dumnezeu, - iatã, legenda lupului din Gubbio (Fior 21).
În orașul Gubbio, fãcea ravagii un lup însetat de sânge, renumit pentru cã mânca animale și oameni. Toatã lumea se temea de el.
Sfântul Francisc, având drum în aceea zonã a auzit despre cele întâmplate. S-a gândit cã se duce sã vadã cine este acest lup. Iese din oraș. Lupul îl vede, aleargã spre sfânt, dar Sfântul Francisc face semnul crucii spre el și-i poruncește, frate Lup, terminã cu aceste fapte! Și iatã, lupul „s-a târât la picioarele sfântului ca un miel blând”.
Și apoi au încheiat un compromis: Frate Lup, lasã în pace oamenii și animalele orașului și mã voi înțelege cu locuitorii orașului ca ei sã-ți ofere hranã. „Știu foarte bine cã foamea te-a determinat sã faci aceste lucruri rele”. Nu ești atât de rãu pe cât cred ei cã ești. De fapt nimeni nu este rãu (nici lupul, nici locuitorii orașului), dar toți au propriile nevoi.
Au intrat deci în oraș împreunã. În prezența lupului și Sfântului Francisc locuitori orașului au promis cã vor avea grijã de alimentația zilnicã a lupului și lupul i-a promis cã nu va mai face rãu nimãnui. La urmã lupul își ridicã laba dreaptã și a dat mâna cu Sfântul! 
Cine este acest lup? Vecina mea, cumnatul meu, soacra mea, soțul meu, soția mea; cu cine mã lupt, sau natura mea? Eu însumi? Oricare dintre însușirile mele, pãcatele mele, care mã deranjeazã? Cine este acest lup cu care trebuie sã mã împac?
Și ce l-a determinat pe acest lup la schimbare? Întâlnirea lui cu Sfântului Francisc care l-a privit în ochi, s-a apropiat de el fãrã armã. Nu se temea de el; și ce este cel mai important, a avut încredere în el. Asta a fãcut ca și lupul sã aibã încredere în el.
Pe lângã îmblânzirea lupului, se subliniazã faptul cã și locuitorii orașului au fost îmblânziți. Nu se mai apropiau de lup cu furci și bâte, ci cu mâncare și terci cald.
Iatã semnificația pocãinței în Sfântul Francisc: Sã privesc aceastã lume creatã, celãlalt om, pe mine însumi, prin ochii lui Dumnezeu: apropiindu-mã neînarmat și pașnic, fãrã teamã.
Carlo Carretto (Mort în 4 octombrie 1988), un scriitor franciscan, scrie: „Nu mã mai tem de când am experimentat: Dumnezeul meu este și Dumnezeul lupului”.

2020-10-04

______________________________

Túl jól végzõdik

Jób 42,1-3.5-6.12-16
Jób belátja, hogy Isten minden tettének megvan az értelme, de az ember nem képes Isten gondolatait átfogni. Azt is megérti Jób, hogy nem Isten megértése a legfontosabb, hanem az Istennel való találkozás.
Szinte sajnálom, hogy annyira jól végzõdik a könyv. A valós életben sokszor igazságtalan szenvedéssel ér véget emberek története, és nem vagyunk képesek választ adni a miértjeikre. De ha Istennel sikerül találkozni, ez maga a boldogság. Nem kell semmi más.

2020-10-03

______________________________