Napi gondolatok

A lelkesedés

2015-04-16

______________________________

Hivatás az Újszövetségben

A hivatás az Újszövetségben.
Miként Ábrahám esetében láttuk, a tanítványok meghívása is azonnali parancsteljesítés-stílusban történik. Az apostolok szó nélkül mindent elhagynak, és követik az Urat. Nem a meghívott személy a fontos, hanem az Úr. A szõlõmunkásokról szóló példabeszéd is azt mutatja, hogy nem a munkás a fontos, hanem az Úr, aki nem a teljesítmény alapján, nem a munkások kritériumai alapján fizet a nap végén.
A Krisztus követése nagyon radikális kell, hogy legyen. Ezt mutatják a példabeszédek. A lakomára meghívottaknak is azonnal válaszolniuk kellett volna a meghívása.
Jézus, amikor tanítványait kettesével szétküldi prédikálni, ugyanazt a hatalmat kapják meg, amellyel Jézus rendelkezik. Valójában a tanítványok tevékenysége Jézus mûködésének a kiterjesztése.
Azt is látjuk, hogy mielõtt bárkit feladattal bízna meg Jézus, elõbb meghívja, hogy vele legyen. Gondoljunk csak az elsõ tanítványokra, akik Keresztelõ János útmutatására indultak el követni Jézust. Azt mondja az evangélium, hogy aznap nála maradtak.
Jó tudatosítani, hogy a mi hivatásuk fõszereplõje sem mi vagyunk, hanem az Úr Jézus, aki általunk akar mûködni. Az õ nevében, és az õ erejével dolgozunk.
Az Úr nem elégszik meg azzal, hogy valami nyújtunk mi is magunkból. Radikális önátadást kér tõlünk, olyannyira, hogy sosem leszünk képesek azt ebben az életben teljesíteni. Ezért mindig bennünk bujkál egy fajta elégedetlenség, annak a tudata, hogy még nem adtuk át egészen magunkat, és, hogy Isten segítségével ennél többre képesek vagyunk.
Mégsem élünk állandó elégedetlenkedésben, önvádaskodásban, mert a hivatásunkban a legszebb az, hogy az Úrral lehetünk.

2015-04-15

______________________________

Hogy lássak!

2015-04-14

______________________________

Sámuel

Sámuel hivatása. Sámuel meghívását arra az idõszakra tesszük, amikor gyermekként Éli fõpap szolgálatában volt, de azt is tudjuk, hogy már édesanyja megígérte Istennek, hogy, ha gyermeket ad neki, Istennek fogja szentelni. Mikor akkorát nõtt, hogy már elválaszthatták az anyjától, odaadták a papoknak, a silói szentélybe, hogy megtanuljon Istennek szolgálni.
Isten többször próbálta megszólítani, míg végül Éli segítségével képessé lett felismerni isten szavát, és válaszolni rá.
Gondolhatunk a magunk vallásos nevelésére. Isten már születésünk elõtt kiválasztott bennünket, és gondoskodott arról, hogy környezetünkben olyan személyek legyenek, akik felkészítenek arra, hogy amikor Isten megszólít, képesek legyünk felismerni az õ hangját és válaszolni neki.
A körülményeket Isten adta, a válasz tõlünk függött. Isten lehetõséget adott, de nem kötelezett semmire.
Hálát adunk Istennek azokért a személyekért, akik bevezettek minket az Istennel való kapcsolatba. Megtanítottak imádkozni, és a saját lelki életük tapasztalataiból merítve segítettek nekünk hivatásunk felismerésében.
Úgy, ahogy éli fõpap Sámuelt megtanította felismerni Isten hangját, és válaszolni neki, mi is feladatunknak érezzük lelkiéletünk tapasztalatait tovább adni. Nem elég hitismereteket közvetíteni. Az embereknek szükségük van arra, hogy elmeséljük, hogyan szoktunk imádkozni, elmélkedni, hogyan olvassuk a Szentírást, mit teszünk, amikor unjuk az imát, amikor elszórakozunk a szentmisén, hogyan különböztetjük meg az Isten hangját a magunk gondolataitól. Isten ma is sokakat meg akar szólítani, de szüksége van a mi segítségünkre is.

2015-04-13

______________________________

Húsvét 2. vasárnapja

Két jelenete van a mai evangéliumnak. Az egyik húsvét estéjén történik. Jézus eljön a tanítványokhoz, de Tamás nincs jelen közöttük, a másik nyolc nappal késõbb történik, amikor Tamás is ott van.
Zárt ajtók mögött ültek a tanítványok, mégis Jézus eljött közéjük. Nem kopogott, nem kellett kinyissák neki az ajtót. Egyszerûen ott volt velük. Az evangélium meg akar tanítani minket is arra, hogy mi is felismerjük, észrevegyük a közöttünk jelenlévõ Úr Jézust.
A tanítványokat nem annyira a testvéri szeretet tartotta együtt, hanem a félelem. Látva, hogy Jézussal hogyan bántak el ellenségei, féltek, hogy õket is meg fogják ölni.
Ezek a bezárt kapuk jelzik az egyház mindenkori helyzetét a világban. A hitünkkel idegenek vagyunk a többi ember között. Jézus maga is mondja: a világban vannak, de nem a világból valók. A világ közömbös, néha ellenséges is a keresztényekkel szemben, és természetes, hogy félelmet érzünk. Még egymástól is. Nem is csoda. Ha azt kezdeném hangoztatni, hogy láttam a feltámadt Urat, nem testi szemeimmel, hanem a hitem szemével, furcsán néznének rám még a templomba járók is. Félünk, szégyelljük megvallani a hitünket. Pedig a feltámadt Krisztus most is jelen van közöttünk. A hitünkkel láthatjuk ugyanúgy, mint az apostolok húsvét estéjén.
Tamás nincs jelen az elsõ alkalommal. Az evangélista kiemeli, hogy Tamásnak a mellékneve Didimus, az-az iker. Kinek az ikertestvére Tamás? Nekünk. Mert nekünk is ugyanazt az utat kell megtennünk, mint Tamásnak, hogy látni tudjuk a feltámadt Urat.
Tamás olyan valaki, aki meg akarja érteni a dolgokat. Õ volt az, aki Jézus búcsúbeszéde közben kérdezni, mert: azt sem tudjuk, hová mész, honnan ismerhetnénk az utat. És Jézus megmagyarázta neki: én vagyok az út, az igazság, és az élet.
Miért nem volt jelen Tamás, amikor Jézus elõször eljött? Mert csalódott. Csalódott az apostoltársaiban, csalódott Jézusban, nem értett egyet e többiekkel, nem értette miért így történtek az események. Pillanatnyilag eltávolodott, de nem hagyta el õket végleg.
Csalódott, mint ahogy mi is csalódhatunk egyik- másik keresztény magatartását látván. Botrányok mindig vannak. Az is elõfordul, hogy nem értünk egyet azzal, hogy egyesek a vallásosságukat gyakorolják. Botránkozunk azon, ahogy keresik a rendkívüliségeket, és jön, hogy eltávolodjunk tõlük.
Lehet, hogy az egyház vezetõségében csalódunk, a pápa szavaiban, a püspök döntéseiben, a papok magatartásában.
Nyolc nappal késõbb, amikor jelen volt Tamás is, a többiek próbálták meggyõzni õt, hogy látták az Urat, de Tamás, akár csak mi, bizonyítékokat akart. Nem kell félnünk elismerni a kételyeinket.
És Jézus megjelenik, és megmutatja a sebeit. A sebeinek az érintése nem testi érintést jelent, hanem azonosulást azzal, amit Jézus tett. Tamást arra szólítja fel az Úr, hogy õ is az életét ajándékozza oda Istennek, és testvéreinek. Tamás akkor érti meg, hogy Isten nem a törvények istene. Nem a szigorú bíró, hanem az önmagát odaajándékozó szeretet. Tamás megvallja a hitét az igaz Istenben, akinek megtapasztalta a szeretetét.
Adja Isten, hogy ebben is hasonlítani tudjunk Tamáshoz.

2015-04-12

______________________________

Mózes és Jeremiás

2015-04-11

______________________________

Ábrahám hivatása

Izrael hivatásával szorosan összefügg Ábrahám hivatása, mert õ az atyja Isten népének.
Az õ hivatását a Szentírás így írja le, mint, aki Istentõl parancsot kapott, és õ azt azonnal teljesítette, mint ahogy a közkatona szó nélkül engedelmeskedik a kapitánynak.
A szenet írók mégsem az Ábrahám engedelmességére teszik a hangsúlyt, mert egészen természetesnek tartották, hogy engedelmeskedni kell Istennek. A hangsúlyt arra a változásra teszik, ami Ábrahám történt attól a pillanattól kezdve, hogy Isten belépett az életébe. Ábrahám zarándokká lett. Nem tudta, hogy hová fog megérkezni, csak azt, hogy az Úr vezeti. Csak fokozatosan értett meg valamit Isten tervébõl.
Isten szava képes volt õt kiszakítani a család-, a rokonság-, a haza iránti szeretet erõs kötelékébõl. Figyelt Isten szavára, és bízott az ígéretben, hogy nagy nemzet atyja lesz.
Isten szava velünk is ezt teszi. Belépett az életünkbe, és minden felborított. Fontosak továbbra is számunkra a szüleink, rokonaink, régi barátaink, a szülõföldünk, de útra keltünk mi is, Isten szavára elindultunk, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy mi vár ránk. A jelenben tudjuk mit vár tõlünk Isten, mi a következõ lépés, amit meg kell tennünk, de tovább semmi sem biztos. Az egyetlen fogódzó pont számunkra az õ szava, és a bizalom Isten ígéretében, hogy termékennyé teszi az életünket.

2015-04-09

______________________________

Izrael hivatása

Az Ószövetségben a második meghívott maga Izrael. A régebbi hagyományok Isten és népe közötti kapcsolatát a törvény szigorú betartásában, az Istenhez való hûségben, és a templomban történõ istentiszteletben határozták meg. A fogság idején döbbent rá Izrael arra, hogy az õ hivatásuk ennél nemesebb. Egy szent nemzet a választott nép, mely nem csupán a templomban, hanem életük minden területén Istennel vannak kapcsolatban. Isten a kezdeményezõ. Õ irányítja népének útjait és õ menti meg.
Izrael annak is tudatában van, hogy nem önmagáért hívta meg Isten az õ népét, hanem a világ nemzetei között feladatot szánt neki. Meg kell, ismertesse Istent a nemzetekkel. Ezért Izajás szenvedõ szolgája a nemzetek világosságává lesz, és Jeremiás a népek prófétája.
A mi hivatásunk is talál támaszt Izrael hivatásának a megismerésében. Isten többet vár el tõlünk, mint hogy hûségesen betartsuk a napirendet, a szabályokat, elvégezzük az imáinkat, kötelességeinket. Az Istennel való kapcsolatunk szentté teszi a mi közösségünket is. Szent közösség vagyunk! Nem mert hibátlanok lennénk, távol állunk attól, hanem mert Isten vezet bennünket. Õ a kezdeményezõje tetteinknek, és õ az, aki gondoskodik rólunk.
A mi közösségünk sem önmagáért van, hanem arra született, hogy megismertesse Istent az emberekkel. Akik közénk jönnek, látják, hogy derûsek, jópofák vagyunk, de azt is megtapasztalják, hogy Isten itt van közöttünk. Itt készülünk, töltekezünk, hogy mikor az Úr küld, indulhassunk...

2015-04-08

______________________________

Hivatások

Csel 2, 36-41
A mai evangéliumban arról hallottunk, hogy Mária Magdolnának az Úr egy feladatot adott. Nem örülhetett túl sok ideig annak, hogy ismét találkozott Jézusával, máris indulnia kellett, hogy hírül adja testvéreinek az Úr feltámadását. Szent Péter apostol is, a pünkösdi beszédében azokhoz szól, akiket az Úr meghívott. Szeretnék néhány elmélkedést most a húsvéti ünnepkörben a hivatásról tartani.
Nem rég, mikor hivatásról beszéltünk, kizárólag a papi és szerzetesi hivatásra gondoltunk. Csak néhány évtizede, változott a helyzet. Nem sírjuk vissza a régi dolgokat, de megállapíthatjuk, hogy ma mindenki hivatásról beszél, olyan helyzetben is, amikor ez nem illik oda. Ahhoz, hogy hivatásról beszélhessünk, kell lennie valakinek, aki hív, és ez nem más, mint Isten.
Isten hívhat egyént, vagy egy népet, de mindig azért, hogy egy feladatot adjon neki. Persze, ennek elõfeltétele egy sajátos kapcsolat Istennel. Csak egy kapcsolaton belül ismerheti fel az ember azt, hogy õt meghívta Isten. Csak ebben a kapcsolatban értheti meg, hogy mi neki a feladata. Tehát az Istennel való kapcsolatban születik meg, és érlelõdik meg, fejlõdik a hivatás.
A hivatás nem egy tárgy, hanem egy kapcsolat. Épp ezért, nem úgy van, hogy az ember megkapta a hivatását, és legfennebb elveszíti, vagy vigyáz rá, hanem fokozatosan érik meg. Minden lépésnél újra, és újra az Isten akaratához csatlakozik.
A Szentírást nézve, megkülönböztethetünk egyéni hivatásokat, és közösségi hivatást. Közösségi, amikor Isten egy népet hív meg, és egyéni, amikor eges személyeket, mint a prófétákat, vagy a tanítványokat. Ez a megkülönböztetés azonban nem állja meg a helyét, mert az egyéni megívás mindig beilleszkedik a közösségi meghívásba, egyrészt mert a meghívottak sorsa jelzi Isten kapcsolatát a népével, másrészt pedig az egyén meghívása a meghívott nép érdekében történik.
Az elsõk, akiket Isten meghívott, nem mások, mint maguk az õsszülõk. Õket Isten arra hívta meg, hogy legyenek termékenyek, és szaporodjanak.
Ugyanakkor arra is meghívta Isten az embert, hogy gyakorolja a szabadságát. E nélkül nem lenne ember.
Isten mindnyájunkat arra hív, hogy termékenyek legyünk, Nem csak azokat, akik családot alapítanak, hanem azokat is, akik szerzetesekként szolgálják az Urat és testvéreiket.
A mi életünk is akkor termékeny, ha élet születik belõle. Úgy, ahogy a fizikai nemzésénél az ember önmagából ad át valami fontosat, mi is azt próbáljuk átadni másoknak, ami számunkra is a legnagyobb kincs, a mi hivatásunk alapja: az Istennel való kapcsolatuk.
Nem elméleteket, vallásos szövegeket akarunk átadni, hanem ebbe a kapcsolatba akarunk bevezetni másokat is.
Ebben a szabadságunk használata is megjelenik. Ha magunkat tévedhetetlennek, hibátlannak akarjuk bemutatni, elriasztjuk az embereket az Istennel való kapcsolattól. Gyarlóságaink, bûneink lehetõségek arra, hogy a közönségesben felragyogjon a rendkívüli. Olyan emberek vagyunk, mint bárki más, de Isten rendkívüli feladatra hívott meg minket, és rajtunk keresztül másokat is.

2015-04-07

______________________________

Megtérés

2015-04-06

______________________________