Napi gondolatok

Évközi 18. vasárnap

A múlt vasárnapi evangélium azzal fejezõdött be, hogy Jézust királlyá akarták koronázni. Hát lehet ennél valakinek nagyobb sikere? A mai evangéliumban ez a nagy lelkesedés alább hagyott. Jézus egyedül elvonult, a tanítványok nélküle bárkába szálltak, a nép pedig ott maradt értetlenül, aztán elindultak keresni Jézust. Meg is találták a tó túlsó partján.
Mikor jöttél ide? . kérdezték Jézustól, pedig nem azt akarták kérdezni, hanem: mikor lesz a legközelebb kenyérosztás? Úgy-e nem szalasztottunk el egy újabb alkalmat, hogy együnk?
Jézus meg is mondja nekik: ti azért kerestetek, mert ettetek s jóllaktatok. Nem Jézust keresték, hanem a kenyeret. S ha Jézus nem ad nekik, elmennek máshol keresni.
Ma is elõfordul, hogy Jézust csak azért keressük, mert segítséget várunk tõle, s ha nem segít, csalódunk benne s már nem is akarunk hinni benne. Nem Isten szavára vagyunk éhesek, hanem azokra a világi dolgokra, amelyeket Isten segítségével el szeretnénk érni. Olyan Istent keresünk, aki megoldja a problémáinkat, és nem olyant, aki meg akar tanítani minket szeretni, ajándékká válni.
Olyan eledelt keressetek, amely megmarad az örök életre – mondja Jézus. Az örök élet alatt Jézus nem a halál utáni életet érti, hanem Isten életét, mely bennünk elkezdõdött. A biológiai élet egyszer véget ér, mindazzal együtt, ami földi. Akkor már nem vágyunk pénzre, házra, autóra, sikerre, hatalomra, de az isteni élet tovább folytatódik bennünk. A szeretet nem szûnik meg soha. És Jézus azt tanácsolja, hogy ezt az életet keressük. Isten szava növeli bennünk az önzetlen szeretetet. Ez az isteni élet bennünk.
Az emberek megkérdik Jézustól: mit kell tennünk, hogy Istennek tetszõ dolgot cselekedjünk? Mondjunk el valamilyen imákat? Böjtöljünk? Jézus azt mondja: higgyetek bennem.
Hinni Jézusban azt jelenti, hogy rábízni magunkat, egész életünket Jézusra.
Milyen jelet mutatsz, hogy higgyünk benned? – kérdik. Õ maga a jel. Isten szeretetének a jele. Ne a mannát, a kenyeret keressétek, hanem engem. Jézus nem érdekkapcsolatot akar velünk: vallásosak vagyunk, mert akkor megsegít minket az Isten a mi ügyes-bajos dolgainkban. Jézus szeretetkapcsolatot akar velünk. Ez tud igazán boldoggá tenni. Ez teszi teljessé az életünket. Õt keressük, és nem azt, amit tõle kaphatunk.

2015-08-02

______________________________

Ligouri Szent Alfonz

Ligouri Szent Alfonz egy rendkívül tehetséges, és rendkívül sikeres ember volt.
Ügyvédként kezdte pályafutását. Egymás után nyert meg minden pert, Nagyon keresett, és nagyon híres ügyvéd volt mindaddig, amíg egy fontos pert elveszített. Ez az egy sikertelen per annyira bántotta az önérzetét, hogy abbahagyta a jogi karrierét.
Pap lett. Itt ismét csodálatos sikert aratott. Szónoklatai emberek ezreit vonzották a templomba, sok ember életében gyökeres változást hoztak létre szavai, gyóntatószékénél nagy sorok álltak, míg egyszer csak súlyos beteg lett.
Betegségébõl felgyógyulva, mintha a lelki vakságából is kigyógyult volna. Észrevette, hogy az egyszerû emberek lelki gondozásával nem nagyon foglalkozik senki. Létrehozott egy olyan szerzetesrendet, amely ezt a feladatot töltse be. Õk a Redemptoristák.
Sok meg nem értésben volt része az egyháziak, és a világi hatalmasok részérõl is az új alapítás, de végül az újkor legnagyobb szerzetesrendje lett.
Kinevezték püspöknek, de rövidesen beteg lett, úgy, hogy az ágyából irányította az egyházmegyéjét. Még így is sokat tett az egyházmegye papságának a lelki megújulásáért.
Öregen, betegen visszatért rendtársai közé. Itt szenvedett haláláig. Teste rettenetesen fájt ízületi problémái miatt, meggörbült, már misézni nem tudott, lelkét pedig aggályok, félelmek, hitellenes kísértések gyötörték.
A siker embere siralmas helyzetbe került. Még a hite sem tudott vigaszt nyújtani neki. Mégis sikerrel végzõdött az élete. Az egyetlen igazi sikere, hogy teljesen oda tudta adni magát Krisztusnak.
Az õ példája segítsen nekünk, amikor látszólag sikertelenségek érnek, hogy ne a látható eredményeken mérjük le munkánk, törekvéseink sikerét, hanem azon, hogy mennyire vitt közelebb minket az Istennek való önátadásunkhoz.

2015-08-01

______________________________

Szent Ignác

Loyolai Szent Ignác életútja sok mindenben hasonlít Szent Ferenc életéhez, kezdve attól, hogy mindketten híresek akartak lenni, de aztán a betegség szembesítette õket a gyengeségeikkel. A csendes elvonulás idõszaka a lelküket átalakította. Krisztus lett a legfontosabb számukra.
Persze, Krisztust szolgálva is felszínre kerül a nagyravágyás. Lehet híres az ember a lelkipásztorkodás terén is, a teológiai ismeretek terén, sõt, a szent életre való törekvés terén is lehet valami nagyot alkotni.
Isten azonban kivetkõztette õket ebbõl is, és készekké váltak közösségeiket az egyház vezetõire bízni, akkor is, ha azok bûnösök, felkészületlenek voltak.
Azért van Szent Ferenc és Szent Ignác életszakaszai között sok hasonlóság, mert Isten kegyelme ezeken a szakaszokon végigvisz mindenkit, aki valóban Isten országát keresi. Minket is.
Nekünk is meg kell tanulnunk lemondani nagyravágyó álmainkról, és engedni, hogy a kegyelem átalakítsa a szívünket, hogy már ne mi legyünk a fontosak, hanem a bennünk lakó Krisztus. Ez a Krisztus meg akarja újítani a világot, de magasan szárnyaló eszméinket, nemes vágyainkat az egyházra bízzuk. Együtt akarunk mûködni a Szentatyával, püspökeinkkel, papjainkkal, és azokkal az emberekkel, akikkel együtt alkotjuk a plébániai, vagy szerzetesi közösségünket, akkor is, ha ismerjük a gyengeségeiket.
Engedjük meg Jézusnak, hogy jobban tudja, mi válik egyháza javára, mert az válik a mi javunkra is.

2015-07-31

______________________________

Várjunk és figyeljünk

Kiv 40, 16-21. 34-38
Két dolog ragadott meg az elsõ olvasmányt hallva.
Az egyik, hogy Mózes részletekbe menõen mindenben teljesítette mindazt, amit az Úr kért tõle. Elkészítette a szövetség sátorát, a szövetség ládáját, elhelyezte benne a tíz parancsolat kõtábláit, elhelyezte a bevitte a sátorban, feltette a függönyt. Bár minden elkészült, mégis üres volt mindaddig, míg az Úr dicsõsége be nem töltötte. Szükség volt a Mózes munkájára, erõfeszítésére, de nem az hozta az Urat közéjük. Az Úr eljött, amikor jónak látta, és betöltötte a szentélyt annyira, hogy oda már Mózes sem mehetett be, pedig addig õ dolgozott rajta.
Ilyen a mi lelki életünk is. Erõfeszítésbe kerül helyet készíteni az Úrnak, megtalálni a sokféle tennivalóink között az idõt az ima számára, a lelki programunk számára, de tudjuk, hogy nem a mi erõfeszítésünktõl függ, hogy az Úr mikor akar meglátogatni minket, mikor foglalja el lelkünk trónusát, amelyen addig mi magunk ültünk. Nem lehet kiérdemelni Isten jelenlétét. Mindent Istentõl ingyenes ajándékként kapunk.
A másik dolog, amely megragadott, az, ahogy az Úr a népet vezette. Amikor az Isten dicsõségét jelentõ felhõ, vagy tûzoszlop elindult, akkor a nép is elindult, mikor pedig egy helyben maradt, õk sem mentek tovább.
Milyen jó lenne, ha minket is így vezetne az Úr. Egy-egy helyzetben tudtunkra adná, hogy merjünk indulni, merjünk lépni, vagy ne. De ha belegondolok, rájövök, hogy valójában megvan. Az Úr a lelkiismeretünkön keresztül tudtunkra adja, hogy mit szeretne. Nem dönt helyettünk, de érezzük, hogy Isten mit szeretne, mit tegyünk.
Persze, nem mindig könnyû felismerni ezt a hangot, mert, amikor kellett, néha elmulasztottunk rá hallgatni. A választott nép fiai közül is, ha valaki nem indult el, amikor a felhõoszlop elindult, akkor eltávolodott tõle, és már nem látta annyira világosan, hogy merre megy. Ugyanez történt, ha valaki olyankor indult útra, amikor Isten nem akart elindulni.
Velünk is ez történik, valahányszor gyávaságból, vagy kényelembõl nem hallgatunk az Úrra.
Várjunk az Úrra, figyeljünk szavára, hogy el tudjon vezetni önmagához.

2015-07-30

______________________________

Szent Márta

Szent Márta ünnepére két evangéliumi rész közül választhatunk. Az egyik a Lázár életre keltését meséli el, ahol Márta megvallja a hitét abban, hogy Jézus Krisztus a Messiás, az Isten Fia, a másik pedig az, amelyet felolvastam. Ez utóbbi nem éppen Márta életszentségét bizonyítja. Szegényt megszidja Jézus, hogy sok mindenre van gondja, de a lényeget szem elõl téveszti. Lám, Mária, a húga a jobbik részt választotta.
Az egyház mégsem Máriát állítja ma példaként elénk, sem a testvérüket, Lázárt, hanem Mártát, mert Mártában önmagunkra ismerhetünk.
Elképzelhetjük az evangélium alapján, ahogy Márta a konyhában sürög-forog, de közben mérgelõdik a szíve mélyén: én dolgozom, hogy mindennel ellássam Jézust, a húgom pedig csak mosolyog Jézusnak. Azt várta volna el, hogy Jézus nagyra értékelje, megdicsérje a szorgoskodásáért, hálás legyen neki, amiért szolgál neki, de e helyett szidást kapott.
Én is mennyire fontosnak tartom, hogy értékeljék, dicsérjék azt, amit teszek, e miatt kedveljenek, szeressenek, és nem is veszem észre, hogy abban, amit teszek, azzal, amivel szorgoskodom, mennyire önmagamat keresem.
Mindezt magamban felismertem, de nem elszomorodom, nem veszítem el a reményt. Tudom, hogy még messze vagyok attól a Leó testvértõl, amilyennek Jézus szeretne engem, de ha Mártából Isten kegyelme ki tudta hozni a Szent Mártát, én is el fogok jutni, az Úr Jézus segítségével oda, hogy ne önmagamat keressem, hanem az Urat válasszam.

2015-07-29

______________________________

Negyven nap

Az a benyomásom, a mai olvasmányt hallgatva, mintha Isten és Mózes között kétféle kapcsolat létezne. Az egyik, ami a szövetség sátoránál történik, ahol Isten úgy beszél Mózessel, mint az ember a barátjával szokott. A másik pedig a Hóreb hegyen, ahol Mózes 40 napig készül arra, hogy Istentõl megkapja a tíz szót, a tíz parancsolatot.
Ez a kettõs szint a mi lelki életünknek is sajátossága. Egyrészt Istent közel érezzük magunkhoz, olyan, mint a barátunk, aki meghallgat, aki megért minket, aki vigasztal, aki bátorít. Másrészt, ahhoz, hogy azonosulni tudjak Isten tervével, szükségem van egy felkészülési idõszakra, lelki kiüresedésre, a 40 napra.
A választott nép 40 évig készült, hogy bemehessen az Ígéret földjére. Jézus negyvennapos böjttel készült, hogy megkezdhesse nyilvános mûködését, hogy megértse, milyen messiásnak kell lennie. Szent Pál, Szent Ferenc szintén vállalták a negyvennapos böjtöt, hogy megértsék Isten akaratát.
Mi is, mielõtt a ferences rendben fogadalmat tettünk volna, a noviciátus alatt egy évig csendes elvonultságban készültünk. Ezek a felkészülési idõszakok nagyon fontosak, ahhoz, hogy ne örömünket leljük az Istennel való kapcsolatban, hanem Isten rajtunk keresztül tudja közvetíteni az õ kegyelmét. Ezért szentmise elõtt próbálunk elcsendesedni, közösségi imára, elmélkedésre elõre ráhangolódni, a munkára, tanulásra imával készülünk, hogy amit mondunk, amit teszünk Isten szavának és Isten szeretetének a közvetése legyen.

2015-07-28

______________________________

Az aranyborjú

Kiv 32, 15-24. 30-34
Egy szomorú történetet hallottunk az elsõ olvasmányban. Mózes 40 napig volt a Sinai hegyen az Úrral. Az Úr átadta ott neki a Tíz Szót tartalmazó kõtáblákat, melyeket mi tíz parancsolatnak szoktunk nevezni.
Mózes, mikor visszatért a táborba, a népet ünneplés közben találta. Egy aranyborjút táncoltak körül, és magasztaltak.
Szánalmas, ahogy Áron mentegetõzik: én nem akartam, de a nép követelte tõlem. Összegyûjtöttem hát az aranyat tõlük, bedobtam a tûzbe, és ez jött ki belõle. Ki hiszi el neki? Senki sem hibás. Csak így történt. Senki nem tehet róla.
Mit is jelképez ez az aranyborjú, amelynek a nép hálát ad, amiért kihozta õket Egyiptomból?
Pásztorkodás volt a fõ foglalkozásuk, és ez az aranyborjú a munkájuk iránti szeretetüket fejezi ki. Megfeledkeztek arról, hogy Isten segítségével jöttek ki Egyiptomból, és már úgy emlékeztek, hogy a maguk erõfeszítésének, a maguk munkájának köszönhetik, hogy itt vannak.
Porrá zúzták, elégették az aranyborjút, de ma is, mikor az emberek megfeledkeznek Istenrõl, elõkerül az aranyborjú. A munkájuk, a tevékenységük, a karrierük kerül a fõ helyre, és már nincs idejük, nincs energiájuk Istenre. Senki nem hibás érte, csak így alakult az életük. Csupa jó szándék van mindenkiben, és mégis, észrevétlenül Istentõl eltávolodtak.
Azt gondolnánk, hogy számunkra az aranyborjú nem jelent veszélyt, mert hát mi Istennel foglalkozunk nap, mint nap, nem tudunk megfeledkezni róla, de lehet úgy is dolgozni Isten szolgálatában, hogy nincs idõnk Istenre figyelni.
Isten szava ma figyelmeztet mindnyájunkat, hogy bármit teszünk, és bármilyen fontos az, amit teszünk, az Úr érkezésére várunk.

2015-07-27

______________________________

Évközi 17. vasárnap

A kenyérszaporítás csodájának szoktuk nevezni azt a csodát, amelyrõl a mai evangéliumban hallottunk, de az evangélium nem beszél kenyérszaporításról, csak annak szétosztásáról, amivel rendelkeztek. A csoda az volt benne, hogy az a kevés mindeninek jutott, amennyire szüksége volt.
Szívesen beszélünk kenyérszaporításról, mert erre csak Jézus képes, tehát nekünk nem marad semmi tennivalónk. Sok ember éhezik a világon. Istenre bízzuk, hogy oldja meg a problémát, szaporítsa meg a kenyeret, hogy jusson nekik is.
Jézus azonban nem megszaporította a kenyeret, hanem megmutatta, mit kell tennünk, hogy minden embernek jusson elégséges kenyér. Ez egy igazi csoda lenne, amelyet Jézus rajtunk keresztül akar megvalósítani.
Az egész elbeszélésnek teológiai mondanivalója van, nem pedig egy valós történet elmesélése. Vannak olyan részletek, amelyet a valóságban nem is történhettek meg. Lehetetlen lett volna, hogy 5000 ember bárkába szálljon és kövesse Jézust. Honnan lett volna annyi bárka. Meg az is furcsa, hogy honnan vették elõ a tanítványok a 12 kosarat, amelybe a maradékot összeszedték? Vitték magukkal az üres kosarakat, ahelyett, hogy kenyeret hoztak volna bennük?
Jelképes elbeszéléssel van dolguk, amelynek mondanivalója az, hogy Jézus Isten népét az új Ígéretföldje felé, az Isten országa felé vezeti, megszabadítja õket a rabságból, miként
Szent János ezt az eseményt húsvéttal kapcsolja össze. Mondja i, hogy közel volt a zsidók húsvétja, amikor arra emlékeznek, amikor Isten Mózes által kivezette õket Egyiptomból. Itt Jézus átkel a galileai tavon, amit tengernek nevez, mint ahogy Mózes átkelt népével a Vörös Tengeren. Isten mannát adott az éhezõ népnek a pusztában, itt Jézus kenyeret ad nekik.
Az emberek éhesek. Sok mindenre szükségük lenne ahhoz, hogy Istenhez méltó életet élhessenek. Sajnos, az emberiség kis része birtokolja a világon lévõ javak nagy részét. Nem hiszem, hogy ez a helyzet megegyezik Isten tervével. Nem hiszem, hogy Isten ilyen világot szeretne gyermekei részére. Jézus ki akar vezetni ebbõl a világból, ahol az önzés fáraója uralkodik, és el akar vezetni az õ Országába.
Jézus végignéz az éhes tömegen és megkérdi: honnan vegyünk annyi kenyeret, hogy mindenkinek elég legyen?
Két ajánlat érkezik. Az egyik Fülöp részérõl. Kiszámolja, hogy mekkora szponzorizálásra lenne szükség, hogy ennek a sok embernek lehessen kenyeret vásárolni. Nagyon jó Caritas - elnök lett volna Fülöp. A javaslata azonban nem hoz igazi megoldást. Az üzlet, a piac nem tudja igazán megoldani az emberek problémáit. Olyan társadalom, amely a jövedelemre, az üzletre, a bankokra épít, nem tud megoldást nyújtani a ma embere problémáira. Az üzletelés alapja az, hogy valami az enyém, és ahhoz neked nincs jogod. Még ha kerül is adakozó, az alamizsna nem igazi segítség. A szegény továbbra is szegény marad, és a gazdag csak morzsákat ad neki.
A másik javaslat egy kisfiú részérõl érkezik, aki felkínálja az 5 árpakenyerét és a két halát. Ez is érdekes részlet. 5000 ember közül csak ennél a gyereknél van ennivaló? A gyerek is szimbólum. Azt jelképezi, aki, bár tudja, hogy õ kicsi és jelentéktelen, de amije van, azt átadja Jézusnak. Ez az evangélium logikája, a közösbe tétel. Az Isten Országában nem tekintjük magunkat tulajdonosoknak, hanem csak a javak kezelõinek, melyeket Isten ránk bízott. Elég legyõzni az önzésünket, a birtokolni akarásunkat, és Jézus kezébe helyezni mindazt, amit Istentõl kaptunk, és létre jön az új Ország, ahol szeretet és béke van, és mindenkinek megvan az, amire szüksége van. S ez nem majd a túlvilágon, hanem már itt, közöttünk.
Az emberek, miután jóllaktak, királyukká akarták kiáltani Jézust. Ilyen király kell nekünk, aki megoldja a problémáinkat! Nem értették meg Jézust. A kenyérszaporítót látták benne.
Jó tisztázni, hogy mi milyen Jézust keresünk, mit várunk el tõle? Hogy megoldja a problémáinkat, vagy mi adjuk át magunkat, mindenünket neki, hogy általunk segíthessen testvéreinken?

2015-07-26

______________________________

Szent Jakab

A mai evangélium nem csak Szent Jakabról szól, hanem a testvérérõl, Jánosról is. Õk ketten, édesanyjukkal szövetkezve úgy gondolták, hogy eléggé rokonszenvesek Jézus szemében ahhoz, hogy az eljövendõ Isten Országában a legkiválóbb helyeket maguknak kérjék ki.
Megdöbbentõ, hogy Jézus nem szidja meg õket nagyravágyásuk miatt. Jézus nem háborodik fel kérésükön, de megmondja nekik, hogy nem tudják, mit kérnek. Még messze vannak attól, hogy megértsék az Isten Országában mûködõ szabályokat. Az egyik jobb felõl, a másik bal felõl szeretett volna Jézus mellett lenni. Az jut eszembe, amikor Jézus a végítéletrõl beszélve azt mondja, hogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól, a juhokat a jobbjára, a kosokat pedig a baljára állítja.
Nem tudják, mit kérnek, de azt tudják, hogy a legelõkelõbb helyeket szeretnék maguknak. Készek vagytok arra, hogy kiigyátok azt a kelyhet, melyet nekem ki kell innom? Õk ismét, anélkül, hogy tudnák, mirõl van szó, kijelentik, hogy készek. És Jézus nem mondja: dehogy vagytok készek – mert tudja, hogy amikor elérkezik az a pillanat, készek lesznek, nem a maguk ügyességébõl kifolyólag, hanem, mert megkapják hozzá a kegyelmet.
Jézus nem haragszik ránk, amiért elismertek, híresek, sikeresek szeretnénk lenni, mert tudja, hogy az õ kegyelme napról napra, lépésrõl lépésre átalakít minket, hogy készek legyünk kiinni vele az önátadás kelyhét.
Szent Jakab tiszteletének sajátos helye a Compostellaban lévõ zarándokhely. A zarándoklat, amely odáig elvezet, jelzi ezt az átalakulást, amelyet Isten kegyelme képes végbevinni a lelkünkben, azért, hogy Krisztushoz egyre inkább hasonlók legyünk, és vele egyesüljünk önmagunk odaajándékozásában.

2015-07-25

______________________________

Szent Kinga

Szent Kinga IV Béla magyar király lánya, Boleszláv, lengyel király felesége, akivel József-házasságban éltek. Férje halála után klarissza kolostorba vonult, amelyet annak idején a férjével együtt alapítottak, és ott élte le az életét.
Hogy a lelkiségét megértsük, felhasználjuk a nevéhez fûzõdõ legendás történeteket. Ezek mesés formában közvetítenek mély igazságokat. Az egyik ilyen legenda azt mondja, hogy amikor egy alkalommal Lengyelországban, apácatársaival a tatárok elõl menekült, Kinga hátradobta a hajában lévõ szalagot, és az, folyóvá változott, amelyen a tatárok nehezen tudtak átkelni. Mikor látta, hogy sikerült a tatároknak átkelniük a folyón, a fésûjét dobta hátra, és az olyan sûrû erdõvé változott, hogy azon nem tudták átverekedni magukat a tatárok.
Egy másik legenda azt mondja, hogy amikor Máramarosban meglátogatta a sóbányát, apjától, azt kérte, hogy ennek a sóbányának a sóját ajándékozza neki, mert a lengyeleknek nincs sóbányájuk. Az apja bele is egyezett. Erre Kinga a sóbánya mély aknájába beledobta a jegygyûrûjét. A közös ezekben a történetekben, hogy Kinga mindig eldob valamit, ami hozzá tartozik.
Ahhoz, hogy Isten az én életemben mûködni tudjon, szabaddá kell válnom attól, amim van, amihez ragaszkodom, hogy helyet készítsek annak, amit Isten akar belém önteni. Így értelmezem a férjével élt József-házasságukat is. Eleve azért kellett házasságot kötniük, hogy a magyar nép és a lengyel nép egymást támogassa a tatár veszedelemmel szemben. Õk hajlandók voltak a házas életük örömeit is eldobni, azért, hogy Isten még jobban segíteni tudja általuk népüket.
Lehet, hogy Isten általunk is több jót tudna tenni, ha kevesebb dologhoz ragaszkodnánk, és több helyet biztosítanánk számára az életünkben.

2015-07-24

______________________________