Napi gondolatok

Nagyböjti program

Iz 58, 1-9
Mostani böjtölésetek nem szerez meghallgatást.
Izajás szavai megdöbbentenek, és ha tükör elé állok, és úgy mondom el õket, belátom, igaza van. Úgy böjtölök, mintha Jézus nem lenne velem, mintha neki semmi köze nem lenne az én böjtölésemhez.
Úgy böjtölök, mint a szolga, nem, mint a fiú. Böjtölök, mert elõírás, szabály, és ha valamelyik szabályt nem tartom be, akkor folyton hibásnak érzem magam. Örömtelen önmegtagadások ezek.
Lemondásaim csak a felszínt érintik.
Mi értelme, megvonni magamtól az ételt, vagy italt, ha Isten akarata nem válik kenyeremmé?
Mi értelme, nem nézni filmet, nem hallgatni zenét, kerülni a szórakozást, ha nem látom meg, nem hallom meg Krisztust a testvérem szívében?
Mi értelme több imát elmondani a nagyböjt alatt, ha az ima nem vált lelkem lélegzetvételévé?
Mi értelme önmegtagadásokat gyakorolni 40 napon át, ha a végén megkönnyebbülve sóhajtok fel?
Túlságosan értékes a mi életünk ahhoz, hogy fölösleges dolgokra pazaroljuk. Keressük meg a lényeget és annak éljünk. Szívünk kitágításán érdemes fáradoznunk.

2015-02-20

______________________________

Én ki mellett döntök?

2015-02-19

______________________________

Hamvazószerda

Jó megfigyelõ Jézus. Észrevette, mennyire fontos számunkra, hogy értékeljenek, dicsérjenek, és hogy ezt elérjük, képesek vagyunk a képmutatásra is.
Jézus nem restellte kigúnyolni azokat, akik mások szeme láttára próbálnak jót tenni. Azt mondja róluk, hogy kürtöltetnek maguk elõtt. Persze, senki nem kürtöltetett sem a zsinagógában, sem az utcán Jézus korában sem, amikor valami jót tett, de az önmutogatás minden formája olyan, mintha kürtöltetnénk. Lenne zenebona, amikor Károly testvér egy-egy szegénynek ad valamit, ha nem csendben, szerényen végezné, hanem minden alkalommal kürtölnénk egy-egyet, hogy vegye észre mindenki.
Persze, hogy Jézus gúnyos szavai nem estek jól azoknak, akik érintve érezték magukat. Nekünk sem esik jól, ha valaki a szemünkbe mondja, hogy képmutatók vagyunk, hogy megjátsszuk az imádságos szerzetest, a buzgó keresztényt, aki akkor imádkozik, amikor mindenki látja, de mikor senki nem tud róla, simán elhagyja az imáit, az elmélkedéseit.
Képmutatók vagyunk, amikor nagyokat böjtölünk az asztalnál, de utána jókat eszünk, amikor nem látja senki. Amikor mosolygunk egymásnak, de aztán megszóljuk, befeketítjük egymást.
Jézus szavai nekünk is szólnak a nagyböjt elsõ napján. Nem azért, hogy kellemetlenül érezzük magunkat, hanem, hogy igazibb életre ösztönözzenek.

2015-02-18

______________________________

A bárka

2015-02-17

______________________________

Az ajtódban leselkedik

Ter 4, 1-25
Káin és Ábel története bár az emberiség kezdetéhez nyúlik vissza, mégis nagyon aktuális. Ma is jelen van a mi életünkben.
Úgy látta Káin, hogy Isten jobban kedveli Ábelt, mint õt, és lelkében irigység támadt, és az irigységbõl harag született.
Ha a másikat értékelik, dicsérik, szeretik, de rólam megfeledkeznek, irigységet, haragot érzek, és ez természetes. Mire visz ez a harag?
Van, aki nem mer másokra haragudni, és azt kezdi saját magának bebeszélni, hogy õ a hibás: én nem törekedtem eléggé, nem tettem meg mindent, amit megtehettem volna. Saját magára haragszik, saját magát szidja. Sok esetben bünteti magát azzal, hogy elszigetelõdik másoktól, bezárkózik. Képes önmagát tönkre tenni. Elhiszi önmagának, hogy õ nem jó semmire. Néha képes önmagát meg is ölni.
Mások mernek haragudni azokra, akikre féltékenyek. Ennek hatása alatt ócsárolják, szidják, becsmérlik azt, akivel szemben irigységet éreznek. Az is elõfordul, hogy rosszat tesznek neki, és ez fokozódhat akár a gyilkosságig is.
Az Úr már elõre figyelmeztette Káint, amikor a Káin lelkében felébredt az irigység: vigyázz, mert a bûn az ajtódban leselkedik. Állj ellen a gonosz vágyaknak! Nem tõlünk függ, hogy néha irigységet, vagy haragot érzünk. Szabad érezni. De vegyük észre, hogy ilyenkor a bûn az ajtónkban leselkedik. Tanuljunk meg uralkodni érzéseinken. Ne engedjük, hogy az irigység, vagy a harag hatására, szóljunk, tegyünk bármit is.
Ha nem tettél semmi rosszat – mondja az Úr Káinnak, emeld fel a tekintetedet.
Ha nincs bennünk semmi rossz szándék, mi is emeljük fel bátran a tekintetünket az Urra, és tudatosítsuk magunkban, azt, hogy mi nem versenyben vagyunk testvéreinkkel. Az Urat szolgáljuk azzal, akik vagyunk, és azzal, amink van. Az a fontos, hogy mindent odaadjunk, ami a rendelkezésünkre áll, akkor is, ha ez kevésnek tûnik ahhoz képest, amit mások tesznek. Nem a mennyiség, hanem a teljesség számít.

2015-02-16

______________________________

Évközi 6. vasárnap

Emlékszünk, hogy Jézus Názáretbõl Kafarnaum vidékére költözött. Itt meggyógyított a zsinagógában egy megszállottat, aztán Péter anyósát is meggyógyította. Ma egy harmadik esettel találkozunk, a leprás meggyógyításával.
A leprásokat teljesen kizárták maguk közül az emberek, nem csak Jézus korában, Nem rég még nálunk is hasonló volt a leprások sorsa. Gyógyíthatatlan betegségnek tekintették, és a leprásokat bûnösöknek, akiket Isten a bûneik miatt büntetett meg ilyen szörnyû betegséggel. Ma nincsenek közöttünk leprások, de bûnös ember elég van. Na, nem mi vagyunk azok… Vannak rosszindulatúak, hazugok, tolvajok, csalók. Ezek számunkra olyanok, mint a leprások. Kerüljük õket. Szeretnénk, ha elszigetelnék õket, bezárnák, mert irtózunk, félünk tõlük. Tudjuk, hogy úgy sem fognak megjavulni. Nem lehet rajtuk segíteni.
Jézus találkozik a leprással. Nem elkergeti, és õ sem menekül el tõle, hanem találkoznak. Csak akkor vagyunk ilyen találkozásra képesek, ha Isten szemével tudunk egymásra tekinteni, és azokra, akiket a világ elutasít. nem a lepráját látjuk, hanem azt az embert, akit Isten szeret. Amíg elutasítunk embereket, azért, mert nem elég jók, nem elég tiszták, nem elég becsületesek, mert leprások, addig nem hasonlítunk Krisztushoz. Úgy gondoljuk, hogy Isten haragszik rájuk, azért, mert rosszak, azért, mert bûnösök? Nem ismerjük még eléggé Istent. Isten nem nyugszik bele a bûneikbe, a gonosz tetteikbe, de nem kergeti el õket. Meg akarja gyógyítani õket.
Ha akarsz, megtisztíthatsz – mondja a leprás Jézusnak.
Jézus lelke mélyén megrendülve kinyújtja a kezét a leprás felé. A kéz kinyújtása az Ószövetségben gyakran elõfordul, de mindig azt jelenti, hogy Isten megbüntet valakit, valakiket, akik felé kinyújtja a kezét. Mikor Egyiptom felé Isten kinyújtotta a kezét, jöttek a csapások. Itt Jézus kinyújtja a kezét, de nem büntet, hanem gyógyít. Emlékezzünk csak a szíriai Námán esetére, aki szintén leprás volt, elment Elizeus prófétához, hogy gyógyítsa meg õt, de az nem volt hajlandó találkozni vele, csak üzent neki, hogy fürödjön meg a Jordán folyóban. Námán dühös lett: elvártam volna – mondta – hogy kijöjjön, megérintsen, és úgy gyógyítson meg. Nos, Jézus épp ezt teszi ezzel a leprással. Rajtunk keresztül is ezt mondja Jézus minden mai leprásnak, akivel kapcsolatba kerülünk. akarom, hogy tisztulj meg.
A mai evangéliumi szakasz végét nehezebben érthetõ.
Hirtelen Jézus hangnemet vált, szigorúan kezd beszélni ezzel a meggyógyult emberrel. Kiküldi. Honnan küldi ki, hisz a város szélén a szabad ég alatt vannak mindketten? Nem voltak benn egy lakásban, ahonnan kiküldhette volna. Ez a kiküldés emlékeztet bennünket az ördögûzésekre. Jézus ott is szigorúan beszél, parancsol. Itt nem az ördögöt ûzi ki Jézus. hanem az embert ûzi ki az ördögi meggyõzõdéseibõl. Nem csak a testét gyógyítja meg, hanem a lelkét is meggyógyítja abból a téves meggyõzõdésébõl, hogy õ azért lett leprás, mert Isten haragszik rá, mert Istene megbüntette. Meg kellett értenie, hogy nem Isten zárta õt ki, Isten nem utasítja õt el.
Azt mondja neki, hogy menjen el a papokhoz, és tegyen tanúságot elõttük. Mirõl tegyen tanúságot? Az õ gyógyulása bizonyítja, hogy Isten nem utasítja el a bûnösöket, mint ahogy ezek a papok hirdetik, hanem közel engedi õket magához, és segít rajtuk. Errõl kell neki tanúságit tennie.
Hirdetni kezdte, és terjeszteni a hírt. Kár, hogy a magyar fordításban az van, hogy terjeszteni kezdte a dolgot. Az eredeti szöveg azt mondja, hogy hirdetni kezdte az igét, az üzenetet. Az örömhírt kezdte hirdetni. Nem azt kezdte híresztelni, hogy õ meggyógyult, hisz azt mindenki látta, aki ismerte õt, hanem azt, hogy Isten szereti a leprásokat, a kitaszítottakat is.
És a leprás visszatért a városba, Jézus pedig kiszorult a városon kívülre, ahol sokan megkeresték. A leprás visszatért a társadalomba, de Jézus ott maradt kívül. Mintha helyet cserélt volna a leprással, jelezve, hogy õ nem a tiszták, a hibátlanok társaságát keresi, hanem a leprásokét. A többi leprásnak, a többi kitaszított embernek is lehetõsége van itt megkeresni õt.
Menjünk hát mi is bizalommal hozzá, a magunk leprájával.

2015-02-15

______________________________

Szent Cirill és Szent Metód

2015-02-14

______________________________

A bizalmatlanságtól a bizalomhoz

Ter 3, 1-8
A teremtett világ harmóniáját megzavarja valami. Ez nem más, mint az Istennel szembeni bizalmatlanság. Hátha Isten becsap bennünket, és csak uralkodni akar rajtunk, ezért tiltja meg, hogy együnk ennek a fának a gyümölcsébõl? Miért ne döntenék én, hogy mi jó nekem, és mi nem? Miért Isten dönt helyettem? És ez a bizalmatlanság konfliktust szül Istennel szemben, és embertársaimmal szemben. Így válik a bûn a teremtés ellentétévé, ami lerombolja Isten csodálatos alkotását.
Elképzeltem, mi lett volna, ha a teremtés történetében szereplõ asszony a kételyeivel az Úrhoz menekült volna. Elmondta volna: „felmerült bennem a kétely Uram, hogy hátha mégsem a javunkat akarod, mikor eltiltod tõlünk ezt a csodálatos gyümölcsöt. Mi is szeretnénk istenek lenni.” Isten megértette volna vele, hogy Õ is ezt akarja. Az isteni életében szeretné részesíteni õket, és meg akarja tanítani, hogy hogyan lehet a jót a rossztól megkülönböztetni, és a jót választani.
Sõt, azt is elképzeltem, hogy miután ettek a tiltott fa gyümölcsébõl, akkor is Isten elé állhattak volna, elmesélve, mi történt.
De õk nem bíztak abban, hogy Isten a javukat akarja, sem abban hogy Isten megbocsát nekik, nem szerették Istent, ezért rejtõztek el elõle.
A mi életünkben sem az a nagyobb baj, ha tévedünk, elesünk, hanem az, ha nem bízunk Istenben.
A kételyeinkkel, félelmeinkkel Istenhez menekülünk. Õ megnyugtat, megvigasztal bennünket. Értésünkre adja, hogy a javunkat akarja.
Bûneinkkel, gyengeségeinkkel sem elrejtõzünk, hanem bátran eléje állunk, bízva abban, hogy ezekbõl is valami jót fog kihozni. Nem az a cél, hogy hibátlanok legyünk, hanem, hogy bízzuk magunkat Istenre, és szeressük Õt.

2015-02-13

______________________________

Szükségünk van egymásra

Ter 2, 18-25
Örült az ember, amikor látta azt a sok élõlényt, melyeket Isten a rendelkezésére bocsátott, de nem volt teljes az öröme. Nem talált magához hasonló társat. Az embernek szüksége van olyan társakra, akikkel közösséget alkothat.
Isten megalkotta a férfi méltó és egyenlõ társát, az asszonyt. Számára ez a társ értékesebb volt, mint az összes többi teremtmény. Csont az én csontomból, és hús az én húsomból – ujjongott az ember. Végre egy olyan társ, akivel közösek a gyengeségeink, de közös az isteni élet is, melyrõl a tegnap beszéltünk.
Tudom, hogy gyenge vagyok, és társam is gyenge, ezért egymás támaszára, egymás segítségére szorulunk. Senki ne áltassa magát, azzal, hogy boldogul testvérei segítsége nélkül.
A Szentíró megjegyzi, hogy meztelenek voltak, de nem szégyellték magukat. Bíztak egymásban, Nem kellett rejtegetniük semmit egymás elõl. A bûn következménye az, hogy titkolnivaló dolgaink vannak, és félünk, nehogy testvéreink megtudjanak rólunk egyet, s mást.
Próbáljuk egymásban Isten ajándékát felfedezni. Igaz, hogy hamarabb szemünkbe ötlik a testvérünk gyengesége, de ha kissé odafigyelünk, felfedezzük a gyöngeség mögött a kincset, amiért szeretni lehet, és tanulgassuk a minél nyíltabb kommunikációt azokkal, akiket Isten mellénk adott.

2015-02-12

______________________________

Törékeny edényben nagy kincs

Ter 2, 4-17
A második teremtéstörténetet olvastuk, amely az embert rendkívül értéktelennek, és ugyanakkor rendkívül nagynak mutatja be.
Isten most egy kézmûveshez hasonlít. Meggyúrja, megalkotja az embert. Nem aranyból, nem ezüstbõl, nem márványból, vagy valami értékes, nemes fából, hanem egyszerûen porból, földbõl alkotja meg, értéktelen anyagból, melyet az esõ elmos, a szél elfúj. És valóban ilyen az ember. Ma van, holnap nincs. Bármilyen híres ember volt is életében valaki, úgy is megsemmisül.
Ugyanakkor az ember nagyon értékes. Értékesebb minden más teremtménynél. Azt mondja a zsoltáros: „kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsõséggel és fénnyel koronáztad. Fölébe emelted kezed mûveinek.” (8. zsolt)
Honnan van ennek a semmi anyagból készült embernek ez a nagysága? Ezt is a teremtés történetébõl tudjuk meg. Isten az emberbe bele lehelte az életet. Ez nem csupán azt jelenti, hogy lélegzik, hanem, hogy Isten belénk lehelte az õ isteni életét. Így lettünk Isten képére alkotva. Általunk Isten jelen van a világban. Ezért vagyunk rendkívül értékesek. Törékeny edényben felbecsülhetetlen kincset õrzünk.
Nem a testünk szépsége ad nekünk értéket, hisz az hamar elhervad. Nem az egészségünk, nem a testi erõnk tesz naggyá, hisz mindezt egy pillanat alatt elveszíthetjük. Nem is a képességeink miatt vagyunk értékesek, hisz azok is apránként cserbenhagynak bennünket. Az igazi értékünk akkor is megmarad, amikor már semmire nem vagyunk képesek, mert Isten élete folytatódik bennünk, és rajtunk keresztül Isten megáldja azokat, akikkel kapcsolatba kerülünk. Ezt az értéket ápoljuk magunkban leginkább.

2015-02-11

______________________________